Az I. (Nagy) Lajos király 1351. évi törvényeként is ismert cikkelyek számos más ponton kiegészítették II. András Aranybulláját. Ezek közül az ősiség rögzítése mellett – amely egészen 1848-ig szabályozta a magyar öröklési rendszert – a kilenced beszedésének kötelezettsége és a pallosjog – egyébként már szintén évtizedekkel korábban meglévő – gyakorlatának írásba foglalása a legismertebbek.
Az ünnepélyes formában kiállított okleveleket (privilégium) a középkorban többnyire függőpecséttel erősítették meg.
A fémből, tipikusan aranyból, ezüstből, bronzból vagy ólomból készült pecsét neve bulla, amiről az ilyen függőpecséttel ellátott okleveleket is bullának szoktuk nevezni a rájuk helyezett pecsét miatt. Hazánkban a fémpecsétek alapanyaga jellemzően arany vagy ólom volt, a középkori Magyarországról mindkettő szép számban maradt fenn.
E formai elemektől eltekintve a magyar történetírás három iratot tekint aranybullának: II. András (1205–1235) 1222-ben kiadott dekrétumát (első aranybulla), valamint ennek 1231. évi módosítását (második aranybulla), és azt az egyébként nem aranypecséttel megerősített 1267. évi, úgynevezett „nemesi charta”-t (harmadik aranybulla), amelyet elsősorban tartalmi szempontok alapján lehet az előzőekhez kapcsolni.
Aranybulláink közül kifejezetten ezzel a névvel, azaz nagy kezdőbetűvel írva, egyedi megnevezésként II. András 1222. évi Aranybulláját illetjük, amely mint a magyar nemesség szabadságjogainak alapdokumentumaként értelmezett dekrétum a magyar jogtörténetben kivételes pályát futott be. 
Az Aranybulla első, „A székesfehérvári törvénynapokról” szóló cikkelye szerint:
„a) Hogy évenként a szent király ünnepén, hacsak nem akadályoz bennünket váratlan nehéz ügy, avagy betegség, Székesfehérváron tartozunk ünnepelni.
b) És ha mi jelen lenni nem tudnánk, a nádor kétségtelenül ott lesz helyettünk, hogy a mi nevünkben az ügyeket meghallgassa.
c) és az összes serviensek, akik akarnak, oda szabadon jöhetnek.”
Az Aranybullának ezt a cikkelyét – más-más helyen ugyan, de – az 1231. és 1267. évi módosítások is fenntartották. A 31 cikkelyből álló, az „Ige megtestesülésének 1222. évében” keltezett Aranybullát annak szövege szerint 7 példányban állították ki, melyekből kettő maradt kiadásának helyén, Székesfehérváron. A 7 eredeti oklevél közül napjainkra egyetlen darab sem maradt fenn, de valamelyiküket a 14. században, pontosabban 1318-ban négy magyar főpap lemásoltatta és pecsétjével megerősítette. Ennek az egyébként ugyancsak másolatban megőrződött 1318. évi oklevélnek a későbbiekben különösebb jelentősége nem lett.
Annál inkább annak az átírásnak, amely – szintén valamelyik eredetiről – 1351-ben készült. Miként azt I. (Nagy) Lajos király (1342–1382) 1351. decemberében Budán, a királyi országos gyűlésen kiállított privilégiuma írja: „országunk főpapjai, főurai, nemkülönben előkelői és nemesei gyülekezete és egyetemének képviselői megjelenvén királyi színünk előtt […] fölmutatták előttünk Magyarország hajdan dicsőséges királyának, III. Béla fiának, II. András úrnak, a mi jámbor emlékű elődünknek és ősünknek aranypecséttel megerősített jeles alakú oklevelét, melyben – amint ezt az az oklevél mondta – Szent István, a magyar nemzet első királya s apostola által részükre létesített szabadságai foglaltatnak, hogy azokat megerősítsük és megújítsuk.”
A magyar országgyűlés ez alkalommal II. András első, azaz 1222. évi Aranybulláját erősíttette meg a királlyal, és nem annak 1231. évi módosítását. A dolog érdekessége, hogy I. (Nagy) Lajos 1351-ben teljes egészében, változatlan szöveggel írta át II. András eredeti, 1222. évi oklevelét, de annak megerősítésére nézve „kivéve a privilégiumból azt az […] articulust, hogy: az örökös nélkül elhunyt nemesek egyházaknak vagy másoknak, akiknek akarják, életükben és haláluk esetére oda adhatják, rájuk hagyhatják, eladhatják, vagy elidegeníthetik birtokaikat” kitétellel.
Az I. (Nagy) Lajos király 1351. évi törvényeként is ismert cikkelyek számos más ponton kiegészítették II. András Aranybulláját.
Ezek közül az ősiség rögzítése mellett – amely egészen 1848-ig szabályozta a magyar öröklési rendszert – a kilenced beszedésének kötelezettsége és a pallosjog – egyébként már szintén évtizedekkel korábban meglévő – gyakorlatának írásba foglalása a legismertebbek.
Az 1222. évi Aranybulla továbbélése szempontjából azonban az 1351. évi átírás és megerősítés jelentősége abban fogható meg, hogy az I. (Nagy) Lajos után Magyarország trónjára kerülő királyok mindegyike ehhez az 1351. évi átíráshoz nyúlt vissza, amikor koronázási esküjében írásba foglalta az Aranybulla rendelkezéseinek betartását. Jelenlegi tudásunk szerint I. (Nagy) Lajos király 1351. évi oklevelének 8, a megyék számára megküldött eredeti példánya mellett 12 átirata és további 11 másolata maradt ránk.
Az írást Teiszler Éva, a Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont történész munkatársa készítette
