I. László király élete 1095 nyarán ért véget. Az 56–58 éves kort ért Szent Istvántól alig lemaradva, mintegy 55 esztendősen tért meg őseihez, ami a dinasztián belül nem volt szokványos.
Az Árpád-ház több tagja Székesfehérvárt választotta végső nyughelyéül. Ezt a szokást I. (Szent) István (997–1038) vezette be, aki egyszerre volt az utolsó magyar nagyfejedelem és az első magyar király. Mindazonáltal idő kellett, míg a fehérvári temetkezésből valódi szokás, hagyomány kerekedett. László sem Fehérvárt választotta végső nyughelyéül. Miként a Képes Krónika fogalmaz, „Váradon temették el a monostorában”.
A nagyobb Szent László-legenda hagyta ránk az elhíresült kocsi-jelenetet. „Míglen a hívek a nyári napok hősége s a hosszú út miatt haboztak, hogy testét Váradra vigyék-e (ugyanis az ő meghagyása szerint ide kellett volna temetni, de úgy látszott, okosabb a fehérvári egyház mellett dönteni, minthogy az volt közelebb), egy fogadóhoz értek, ahol a fáradtságtól és a szomorúságtól elaludtak. Miután elnyomta őket az álom, a kocsi, amelyre a testet rakták, mindenféle állati vonóerő nélkül magától indult Váradra a helyes úton.” Felmerül a kérdés, hogy miért kellett Szent István sírba helyezése, 1038 után egészen 1116-ig várni a következő uralkodói temetésre Székesfehérvárott. XI. századi királyaink testét ugyanis mind máshová helyezték végső nyugalomra: Lászlóhoz hasonlóan általában oda, ahol egyházat alapítottak (illetve láttak el adománnyal).
Az 1046 utáni esetek magyarázatául számításba veendő az a tényező is, hogy 1046-tól kezdve 1301-ig, a dinasztia kihalásáig minden királyunk István unokatestvérének, Vazulnak a leszármazottja volt. Vazult István vakíttatta meg, sőt fiait – Leventét, Andrást és Bélát – száműzetésbe küldte. A visszatért Vazul-fiak közül I. András (1046–1060) és I. Béla (1060–1063) jutott királyságra, majd fiaik következtek, András fia Salamon (1063–1074), Béla két idősebb fia, I. Géza (1074–1077) és I. (Szent) László (1077–1095). A felsoroltak közül egyikük sem Szent István közelségében képzelte el végső nyughelyét.
A saját alapítású egyházba temetkezést az ő esetükben az Istvántól való távolságtartás erősíthette. Időbe telt, mire a családi emlékezet megenyhült az első király iránt. Istvánt, a rokont István, a király közelítette Vazul leszármazottjaihoz, vagyis a megbékélés politikai irányból jött. Ennek első jeleként értékelendő, hogy László 1083-ban a szentek sorába emeltette Istvánt. A Szűz Mária Bazilika első felséges halottai, sírba tételük sorrendje szerint Imre herceg (†1031) és édesapja, István király (†1038) emeltetett ekkor a szentek közé. Székesfehérvár állami-szakrális jelentősége ezáltal 1083-ra új, fontos vonással gazdagodott: az addigi nyolc királykoronázás és két dinasztikus temetkezés mellé kettős kanonizáció járult.
I. László tehát még nem Szent István porló teteme mellett választott sírhelyet: holttestét végakarata szerint Nagyváradra vitték, s ott tették sírba 1095 nyarán. László utóda, a következő nemzedék képviselője tovább folytatta az Istvánhoz való közeledést. Könyves Kálmán (1095–1116), I. Géza fia, ily módon Vazul dédunokája volt az, akinek gyászszertartását Szent István után elsőként Székesfehérvárott végezték el. Kálmán politikai és dinasztikus elődei iránti tisztelete fogható meg a XIV. századi krónikakompozíciónak abban a mondatában, amely rögzíti, hogy Kálmán „első feleségétől nemzette Lászlót és Istvánt.”
Ilyenformán Könyves Kálmánnak volt egy László nevű fia is, aki gyermekként hunyt el. A névadás a két nagy király-előd: Szent István és Szent László tiszteletére utal. Kálmán fia, II. István (1116–1131) viszont Váradon, Szent László mellé temetkezett, ami érthető, ha arra gondolunk, hogy II. István talán azért nem apja mellett kívánt békében nyugodni, mert az véres kézzel, rokonai (Álmos és fia, Béla herceg) megvakíttatása árán biztosította számára a trónt, így apja nagybátyjának nagyváradi sírba tétele jelenthette számára a követendő példát. A dinasztikus emlékezetformálódás következő állomása az újabb ágváltás első uralkodója, apja bűneinek vétlen kárvallottja, II. (Vak) Béla király (1131–1141) névkultuszában érhető tetten, aki szintén Lászlóról nevezte el egyik fiát, jelesül a másodikat, aki aztán II. László néven Magyarország (ellen)királya is lett (1162–1163), és Szent Istvánról a harmadikat, aki szintén Magyarország (ellen)királya lett (1163–1165) unokaöccsükkel, III. István királlyal (1162–1172) szemben.
Újabb fordulata a históriának, hogy e dinasztián belüli viszálykodás után III. István öccse, III. (Nagy) Béla király (1172–1196) jutott hatalomra, akit még gyermekkorában I. Mánuel császár (1143–1180) egy politikai alku jóvoltából a birodalmába vitt. Béla (bizánci nevén Alexios), aki a basileus leánya, Mária jegyeséül lett kiszemelve, hosszú ideig Konstantinápolyban nevelkedett, s mivel Mánuelnek nem volt fia, 1165-ben „barbár” rokonát nyilvánította trónutódjául. A rokonság onnan eredt, hogy Mánuel I. László leányának, Piroskának volt a fia. Hanem a trónöröklés reménye Béla számára 1169 őszén meghiúsult: a császárt második asszonya fiúval ajándékozta meg. Alexios-Béla nem sokáig időzött Bizáncban, mert amikor elhunyt bátyja, III. István király (1162–1172), rögvest hazaindult, hogy Magyarország királya lehessen.
Az uralkodásra való kitaníttatáson túl egyvalamit még hazahozott III. Béla az ortodox világból és fordította a katolikus világ javára. I. Mánuel nagy tisztelettel viseltetett anyai nagyapja, I. László iránt, ezért Bélának a Magyarországon szerzett benyomásai csak erősödtek a bizánci évek alatt. Nem véletlen, hogy László kanonizálása Bélától indult: az Árpádok hagyományában élő kultuszt ő egyesítette a bizánci tisztelettel, amely az apja emlékét ápoló Piroska (akit Szent Eiréneként tisztel az ortodoxia!) császárnéról fiára, I. Mánuelre, onnan reá, Alexios-Bélára szállt. A hazai emlékezet és a bizánci vargabetű kettős szála az 1190-es évek elejére fonódott össze. III. Kelemen pápa (1187–1191) Gergely szerpapbíborost jelölte ki arra a feladatra, hogy László király kanonizálását előkészítse.
A főpap két ízben, 1189–1190-ben és 1192-ben járt Magyarországon pápai legátusként. A második követjárás már III. Celesztint (1191–1198) találta Szent Péter apostoli székében, de a folyamat töretlenül haladt, és érkezett el az ünnepi végkifejlethez Nagyváradon, 1192. június 27-én. III. Béla húsz évvel azután, hogy az ortodox szakadárság gyanúárnyékában hazatért, elérte László felemeltetését, s nyerte el ezzel a korabeli katolikus világ legmagasabb szintű elismerését, amit élő király csak kaphatott. Hiszen a felemeltetés nemcsak az avatott, hanem az avató személynek is szólt. III. Bélát sohasem avatták szentté. Tőle azonban szent királylányok – Erzsébet, Margit, Kinga – származtak, mindemellett az ő múlhatatlan érdeme, hogy az Árpád-ház a „szent királyok nemzetsége” lett. szentkorona történelem
