Kettős jubileumot ünnepelhet Spányi Antal, akinek püspökszentelésére 25 évvel ezelőtt került sor, míg 20 évvel ezelőtt, 2003. április 4-én Székesfehérvár megyés püspökévé nevezte ki Szent II. János Pál pápa. A megyés püspököt az elmúlt két évtized munkájáról, a családok megszólításáról, az épített örökség megőrzéséről és az elkövetkezendő feladatokról is kérdeztük.
II. János Pál pápa 20 éve nevezte ki az 1777-ben alapított Székesfehérvári Egyházmegye 20. megyéspüspökének. Amikor elkezdte ezt a munkát, milyen változásokat látott szükségszerűnek az egyházmegye életében?
2003-ban kerültem ide és találtam egy állapotot, amit az embernek feladata, hogy fölmérjen, szembenézzen vele, és próbálja megkeresni, hogy van-e lehetősége előrelépni? Volt egy struktúra az egyházmegyében, amit őriztek, és amit én úgy ítéltem meg, hogy át kell alakítani. Volt egy elgondolás is, amiben egy bizonyos egyházképet hordoztak, egy kicsit elzárkózó, becsukódott, a világ mellett elbeszélő valóság volt ez, azt hiszem. Ezen is próbáltunk változtatni. Elődöm egy olyan személyiség volt, akinek sok személyes kapcsolata volt a várossal, a városban élő emberekkel, de mégis távolságtartás jellemezte a méltósága miatt is. Én azt gondoltam, hogy tekintély is kell és méltóság is, csak ez nem feltétlenül a távolságtartásból fakad. Próbáltam az egyházmegyém papjaihoz is közelebb kerülni, meghívni őket a püspökségre és igyekszünk azóta is közös imádságokat tartani és közös vacsorákra, beszélgetésekre alkalmat keríteni minden hónapban. Fontos volt az is, hogy nyissunk a világ felé, kitárjuk a Püspöki palota kapuját. Az emberek örömmel jöttek be és nézték meg. Azóta is tartjuk ezt a nyitottságot, az Adventi udvarra megnyitjuk a Püspökség kapuját és koncertekre is sor kerül a palota kertjében. Az egyházmegye átszervezését is fontosnak tartottam, esperes kerületeket, különböző közigazgatási rendszereket kellett megújítani, összevonni, hogy fönntartható legyen ez a rendszer.
Fontos kezdeményezése volt az is, hogy élőbbé tegye a kapcsolatot a hívekkel..
A kezdetektől arra törekedtem, hogy eleven kapcsolatot építsek a hívekkel, ezért a mai napig is hétfőnként, ha egy mód van rá, misézek a Székesegyházban este. Aki akar eljöhet, nem ünnepi, főpapi szentmise ez, hanem egy plébániai mise, de tudunk találkozni. Mise előtt fél órával kiülök és gyóntatok, így aki szeretne velem személyesen beszélni lelki dolgokról, megteheti. Fontos volt számomra a zarándoklatok megújítását is, amelyek jelentősek az egyházmegye életében. Sok zarándokhely volt, de az emberek nem nagyon mentek el. A korábbi gyakorlat abból állt, hogy a falu hívei esetleg a búcsú ünnepén elmentek a helyi templomba. Sikerült az öt esperesi kerületben egy-egy zarándokhelyet meghatározni, amelyek fontosak, kiemeltek. Ezeket próbáljuk egyre magasabb színvonalúvá tenni, olyanná, amelyek ki tudják szolgálni az oda zarándokló híveket, és ahol igyekszünk méltó körülményeket teremteni a hívek számára. Bár az elmúlt húsz esztendőben nagy megújulás volt az egyházmegyében, ez nem jelenti azt, hogy előttem nem tette meg mindenki, amit tehetett. Nekem az volt a feladatom, hogy próbáljak meg továbblépni. Volt bennem egy nyitottság a társadalom, a világ felé, hogy párbeszédet kezdjünk, hogy keressük meg egymást, hogy próbáljunk meg együtt dolgozni, hogy közösen tudjunk valami jót létrehozni az emberek javára. Ha együtt tudunk dolgozni a várossal, megyével, kormányzattal, egyházközségekkel, akkor közelebb kerülhetünk jelentős számú emberhez is, akik közül nem mindenki jár hétről hétre templomba, de a kultúrájukon, családi örökségükön keresztül mégiscsak a katolikus egyházhoz kötődnek.
Az egyházmegye életében változást hoztak azok az események is, amelyek kifejezetten a családokat szólították meg..
Az egyházi iskolák nagyon fontosak ezen a téren, a gyerekeken keresztül lehet megszólítani a családokat, a szülőket, ezen az úton keresztül sok emberhez juthat el a kereszténység üzenete. Pünkösd hétfőhöz kötődően például olyan találkozókat szervezünk, ahol a különböző plébániákról hívjuk a híveket, hogy együtt imádkozzunk, de azontúl színes lelki és szellemi programokat is kínálunk a családoknak, játékokat a gyerekeknek. A Sóstón pedig már hagyománynak számít a városi családi keresztút, ahol sok kisgyerekes család van együtt és járja végig a keresztút állomásait a tanösvényen meg-megállva, imádkozva. Fontos része a családokkal való kapcsolattartásnak az egyházmegye megújult honlapja és Facebook oldala is, illetve olyan sajtóorgánumokat - évente 4-5 alkalommal megjelenő képes újságok - indítottunk el, amelyeket ingyen adunk a híveknek és amelyekben beszámolunk nekik az elmúlt időszak eseményeiről és meghívjuk őket eseményekre.
Püspök atyának fontos szerepe van az egyház országos kommunikációjában is. Hogyan "találták meg" ezek a feladatok az egyházon belül?
Úgy érzem, hogy van valamilyen ösztönös érzékem ehhez, de mindig próbálom magam fejleszteni. Mindig fontosnak tartottam, hogy amit üzenetként szeretnék elmondani élőbeszédben, az valóban eljusson az emberekhez. Az üzenet útja foglalkoztat, hogy hogyan kell azt elmondani, és megtalálni az utat ahhoz, hogy célba is találjon? Fiatal püspök voltam, amikor elindult a Magyar Katolikus Rádió, amit nagyon pártoltam. Seregély István érsek úrtól kaptam a feladatot, hogy legyek ennek a rádiónak az egyházi vezetője. Hála Istennek megnyertük az ügynek Juhász Juditot, aki kiváló rádiós szakember és az ő szakmai irányítása mellett az én egyházi asszisztálásommal sikerült elindítani a katolikus rádiót, amiben van munka, de van benne sok-sok öröm is. Ez is segít az egyház üzenetét célba juttatni. Nem az a célunk, hogy egész nap imádságokat közvetítsünk, hanem az, hogy az emberek gondolkodásmódját formáljuk. Modern kifejezéssel élve mondhatnám azt is, hogy "érzékenyítsük az embereket" az evangélium üzenetére. A rádiós műsorokban családokat mutatunk be és olyan életre próbáljuk a hallgatókat meghívni, amelynek minden területén megtalálják a kapcsolódást, kötődést Isten felé, az emberek felé és az egyház tanításának a befogadására. Ezen keresztül a mindennapi küzdelmeikbe a reményt, a lélek békességét sugározzuk és hogy egyáltalán tudjanak szeretetben, megbocsátásban élni.
Az épített környezet értékeinek megőrzésében is fontos eredmények születtek, amit építészeti nívódíjakkal ismertek el. Többek között a Szent Gellért Szálló belső terére, vagy az Egyházmegyei Látogatóközpont épületére gondolok.
- Tovább folytatva a sort, tavaly kaptuk meg az ICOMOS-Díjat a torbágyi templom főtemplomának restaurálásáért, idén pedig a Székesegyház restaurálását díjazták. Nagyon büszkék vagyunk ezekre az elismerésekre, amelyeket a kulturális örökség megóvásáért kaptunk. Az első ilyen jellegű tapasztalatom egy kis faluban történt, ahol a templomban volt egy nagy méretű grafika, de ezt a plébános egy festővel kiszíneztette, bizonyos részeket levágva róla, és úgy állította ki. Emlékszem, hogy vérzett érte a szívem, mert ha nem is egy Leonardo Da Vinci műről volt szó, de azért akkor is egy autentikus alkotás volt, amihez nem lett volna szabad így hozzányúlni. A következő állomáshelyemen pedig a műemlékvédelem abból állt, hogy a templomtetőn a cserepeket visszaigazgatta valaki, amikor szükség volt rá.. Igazából a Rózsák terén, az Erzsébetvárosi plébániatemplomban kerültem közel először az értékek megóvásához. A templomot az a Steindl Imre tervezte, akinek az Országházat is köszönhetjük. Annyira odafigyelt a részletekre, hogy a padok mintáját is saját kezűleg hagyta jóvá. Amikor 1992-ben a templom plébánosa lettem, az épület már olyan rossz állapotban volt, hogy ha esett az eső, bent nyugodtan lehetett esernyőt nyitni, mert akkor bent is esett.. Ez volt az első nagyobb feladatom az értékmentés téren, hogy próbáljam ezt a templomot megmenteni. (Spányi Antalnak 1995-ben sikerült elérnie, hogy a plébániatemplom műemléki státust kapjon, ekkor kezdődhettek meg a teljes körű épületfelújítás - a szerk.) Magam is másztam az állványokon, fent voltam a torony csúcsában, amikor a zárókövet elhelyezték, meg kellett néznem, mert azon múlik minden, ha az nem jól van betéve, akkor nincs értelme annak, amit csináltunk.. Ebből az időszakból maradt meg az az igény, hogy amit csinálunk, azt csináljuk jól. Megalkuvásokkal gyorsabban lehet haladni, de azt gondolom, hogy ami szép, amit ránk bíztak az őseink, amit örököltünk, azt nekünk meg kell őrizni és továbbadni, de úgy, ahogy azt mi is kaptuk, vagy kaptuk volna, ha nem teszik tönkre korábban. Megőrizni az értékeket, felelősséget vállalni a művészeti értékekért és liturgikus tárgyakért. Ugyanakkor szeretem az újat, a modern művészetet is, próbáljuk bevonni ezeket az értékeket is, ezért is indítottuk el a modern szakrális művészetek gyűjteményét, amely szintén egy jelentős gyűjteménye most már az egyházmegyének és talán az egész magyar egyháznak is.
Az épített örökség megőrzése mellett nagy munka zajlott az egyházi oktatás felépítéséért is..
Elődöm, Takács Nándor püspök úr idejében az egyház visszakapta az első iskolákat, és elindulhatott ezekben a hitélet és az oktatás. Az elején sok nehézséggel küszködtünk, a tanulólétszám biztosítása kezdetben nehéz volt, de mindig úgy gondoltuk, hogy lépni kell, amikor lehetőség adódik arra, hogy új iskolákat tudjunk bevonni az egyházi oktatásba. Az elmúlt két évtizedben az egyházmegye által fenntartott iskolák száma jelentősen megnőtt, megháromszorozódott. Megpróbáltuk ezeket az iskolákat vonzóvá tenni a családok számára. Nagyon fontosak a nagy intézmények, mint például a Prohászka Budakeszin, vagy Székesfehérváron a Szent Imre Gimnázium, Általános Iskola és Óvoda, de fontosak az egyházmegyének azok a kis iskolák is, ahova kevés gyerek jár. Ezeknek nehéz a fenntartása, de szívesen hozunk értük áldozatot, mert az iskola fennmaradása a helyi közösség megmaradását is jelenti. Ma már örömmel látom az egyházi oktatás gyümölcseit, például azt, hogy a Fehérvári Versünnep alkalmából a döntőbe került gyerekek több mint harmada a Ciszterci Szent István Gimnázium növendékeiből kerül ki, vagy amikor a megyei sakkversenyeken a Szent Imre tanulói kiváló helyezéseket érnek el.
Az egyházmegyei jövője szempontjából melyek azok a területek ahol fokozott erőfeszítésekre van szükség az elkövetkezendő években?
A karitász az egyik olyan terület, ahol egyre nagyobb szükség van az egyház jelenlétére és tevékenységére. Nem csak azért, mert - ahogy Jézus mondta - „Szegények mindig lesznek veletek” hanem azért is, mert azt látjuk, hogy ez a világ olyan, hogy önmagunkat pusztítjuk és romboljuk anyagilag, szellemileg. Éppen ezért a hagyományos értékek, a kétezer éves kincsek felkínálására egyre nagyobb szükség van. Szükség van arra is, hogy a papság létszámát megpróbáljuk növelni és a fiataloknak megmutassuk nemcsak a papi élet nehézségeit, küzdelmeit, hanem annak szépségét, örömét, megbecsültségét is, amely nemcsak az Isten országában jön majd el jutalomként, hanem itt a földön is. Mert a jó papot szeretettel veszik körül a hívek, megbecsülik és ragaszkodnak hozzá. Ezek legalább olyan fontos dolgok, mint az egyházi iskolák vagy a családpasztoráció továbbfejlesztése. A családoknak ma sok nehézséggel kell megküzdeniük, sokféle olyan elgondolás kap lábra, amelyet hangzatosan tudnak előadni, de amelyek valójában csapdák. Fontos egy józan útmutatás, amely mentén haladva reményt és ha kell újrakezdést tudnak találni. Amelyben a gyerekek békében, szeretetben tudnak élni, és kibontakozhatnak. Olyan nehéz azt hallani, hogy egy gyerek azért imádkozik, hogy a szülei ne váljanak el.. Ezek nagyon fájdalmas dolgok és annak a gyereknek a szívében, lelkében törést okoz. Nem ítélkezek senki felett, csak azt mondom, hogy meg kell keresni a módját, hogyan tudunk segíteni a családoknak, hogy ne jussanak el idáig. Hogy a gyerekeknek ne kelljen félnie..
