1903. január 1-jén, azaz 120 éve indult el Székesfehérváron a villamosenergia-termelés, megkezdte működését a város első villanytelepe. Ez alkalom méltó megünneplése kapcsán a szakmai örökös SZÉPHŐ Zrt. a megőrzött képi emlékekből, az írásos feljegyzésekből és elkészített interjúkból egy több részes cikksorozattal, erőműbejárásokkal készül és hívja időutazásra az olvasókat a 2023-as év folyamán, hogy bemutassa a Király sori erőmű történetét, az idők folyamán változó szerepét.
Előhang
9-10 emberöltővel ezelőtt, a városok lakóinak saját maguknak kellett gondoskodniuk a világításról. A sötétedés után lámpás nélkül az utcán tartózkodókat a rendőrség gyanús emberként kezelte. Mérföldkövet jelentett, amikor 1800 tavaszán összesen ötven, repceolajjal működő világító testet helyeztek ki Székesfehérváron a városházára, melyeket a rendészeti szervekhez tartozó éjjeli őrök kezeltek. Idővel a háztulajdonosok is tehettek ki lámpásokat az épületekre, ám ez a megoldás tűzveszélyesnek bizonyult. Néhány évtizeddel később, 1873-ban indult el a fehérvári gázgyár és ehhez kapcsolódóan megvalósult az úgynevezett légszeszvilágítás, amely már egy némileg korszerűbb megoldás volt. Megbízott gázgyújtogatók járták a területet, és lobbantották fel az utcákat beragyogó fényforrásokat a látási viszonyok javítása érdekében, az ott lakók csodálatára.
Felvillanyozva
A századforduló elején merült fel az igény a fehérvári villanytelep megvalósítására, melyre akkoriban más nagyvárosokban már volt működő példa. Egyszerre jelentett olcsó és egyszerű világítási módot, valamint forradalmasította a kommunikációt, megnyitotta a lehetőséget a rádiózásra, a televíziókészülékek és telefonok használatára. A városi közgyűlés megállapodást írt alá a Magyar Schuckert Művekkel, aminek értelmében a székesfehérvári villanyvilágítás kivitelezését a cég elvállalta.
(Villanytelep tervrajza - Koncz Dezső műszaki igazgató gyűjteményéből)
Az építkezés gőzerővel zajlott, így néhány hónap leforgása alatt, 1903. január 1-én el is indulhatott a villanytermelés és a modern közvilágítás a városban. A nagyrészt lakossági ellátáshoz alkalmazott légvezeték hossza 32 000 méter volt. A földalatti kábeleket csak később, az 1910-es években létesítették. A nagyobb ipari szereplők saját termelőberendezésekkel rendelkeztek, nem a villanygyár látta el azokat.
Városi tulajdonban a termelés
Az I. világháború idején a telep üzemeltetését a Phoebus Részvénytársaság végezte, melynek vezetőségét a közgyűlés határozatban kötelezte legalább három hónapos szénkészlet felhalmozására, az időszakosan fellépő tüzelőanyaghiány miatt. A gyorsan növekvő infláció következtében 50%-os áremelést kívánt a cég érvényesíteni, amely további feszültségekhez vezetett. Végül a városi pénzintézetek összefogtak, és Székesfehérvár városa 850 ezer korona megfizetését követően megvásárolta a villamosművet 1920. április 20-án. Akkoriban az erőmű teljesítménye 1900 LE volt, és 220 V feszültségű egyenáramot termelt.
(Villanytelep 1934 – Molnár Tibor építész képeiből)
Döntés született az erőmű ellátását biztosító iparvágány létesítéséről is, mivel akkoriban a szenet lovaskocsikkal hordták be a vasútállomásról. (A megvalósítással járó magas költségek miatt a vágány csak jóval később, 1951-ben valósulhatott meg, addig maradt a lovaskocsis fuvarozás.)
Bezárás helyett felvirágoztatás
A villanygyár 1920 szeptemberétől a városi közművek részévé vált. Ekkor felmerült a telep bezárásának, elbontásának gondolata, mivel a tüzelőanyag szállítása jelentős pénzösszegeket emésztett fel. Egyesek optimálisabb helyre, egy szénbánya mellé képzelték el a létesítményt, ahonnan nagyobb területet tudott volna ellátni. Zavaros Aladár polgármester kiállt a gyár megtartása és fejlesztése mellett, így a következő években, kölcsönforrásból ugyan, de elindulhattak a korszerűsítések. Az 1922-ben történt beruházások során új vasbeton kazánházat, két Steinmüller-rendszerű kazánt, előmelegítőt és szénszállító berendezést építettek. Ugyancsak ekkor készült el egy új, 60 méter magas kémény, egy vasbeton gépház kettő Zolley-rendszerű gőzturbinával, melyek hűtésére egyenként 1000 köbméteres hűtőtornyok szolgáltak. 1924-ben aztán egy újabb Steinmüller kazán állt üzembe.
(Első kazánok az erőműben – Koncz Dezső műszaki igazgató gyűjteményéből)
A kazánházat összekapcsolódva a gépházzal kettő, egyenként 1500 LE teljesítmény leadására képes gőzturbina működött. A 20-as évek közepén jelentősen átalakították és korszerűsítették a villamoshálózatot, amely megnövekedett üzembiztonságot és csökkent hálózati áramveszteséget eredményezett. A megtermelt energia 44%-a világítási célokat, 22%-a pedig a víz és csatornaművek igényeit szolgálta ki. A fennmaradó részt villanymotorok fogyasztották el. 1927-től a villanygyár nyereségesen üzemelt, és minden évben jelentős nyereségrészesedést fizetett be a városi házipénztárba. A 30-as években jóval kisebb ütemben ugyan, de növekedett a termelés. A visszafogott tempót a korszerűsítések és a gazdasági válság hatásai együtt okozták. A technikai újítások tetten érhetők voltak az 1 kWh áram előállítására jutó szénfelhasználásban is. 1920-ban 5,5 kg, míg 1936-ban már csupán 1,7 kg 5000 kalóriás szenet használtak fel 1 kWh áram előállításához. A városi villanyhálózat ekkor már 70 km hosszú volt.
Megnövekedett ellátási terület
Az 1940-es évek elején egy új, 3000 lóerős turbina is szolgálatba állt, amely lehetővé tette a hálózat bővítését, így a következő tíz év leforgása alatt az ellátási terület Székesfehérváron kívül húsz községgel bővült, többek között Pátka, Pákozd, Seregélyes, Falubattyán, Szabadbattyán, Tác, Csősz, Polgárdi, Mezőszentgyörgy, Lepsény, Balatonbozsok, Enying, Füle, Jenő, Nádasdladány, Sárkeszi, Sárszentmihály, Urhida, Soponya és Nagyláng is innen kapták az elektromos áramot. Székesfehérvár infrastrukturális fejlesztései, továbbá az egységes városképi szemlélet kedvező feltételeket teremtett az ipari létesítmények fogadására. Húzó ágazat volt a mezőgazdaság, ugyanakkor a kedvező földrajzi helyzet „táptalajul szolgált” a hadiiparnak is, de az írásos emlékek a Magyar Bauxitbánya Rt.-t is a kiemelt gazdasági szereplők sorában említik. A hengermű áramellátását szintén a városi közművek villanytelepéről kívánták megoldani, így egy nagyobb, hárommillió pengős beruházás eredményeképpen a villamosmű kapacitásait kibővítették, majd 1943 tavaszán megindulhatott a szolgáltatás az újonnan kiépített vezetékeken.
A távhőszolgáltatás létrejöttének körülményei
Egyre növekvő kihívást jelentett viselni a szükséges kapacitásbővítések költségeit, így az üzem vezetősége új bevételi forrás után nézett, amikor a gőzszolgáltatásban rejlő potenciált vette górcső alá. Elsőként a közművek érdekeltségébe tartozó Árpád Gyógyfürdő Rt. üzemeinek gőzellátása tette lehetővé a villamos üzemnél megtermelt gőz értékesítését. A távfűtés gondolatának megvalósításával úttörőmunka zajlott, mellyel Székesfehérvár országos szinten az elsők között volt. A városi közművek stabil „bástyái” a II. világháborúban szinte teljesen megsemmisültek. A villanytelepet is súlyos veszteségek érték, épületek rongálódtak meg, de elpusztultak transzformátorállomások, valamint a villanyhálózat nagy része is. Közel 76 km hosszú távvezetéket állítottak helyre 1946 novemberéig. A városatyák célul fogalmazták meg a szolgáltatásba kapcsolt fogyasztók számának növelését a háborút követő időszakban.
