Apja révén osztrák nemesi felmenőket tudhatott magáénak; ezzel a családi háttérrel lett a XIX–XX. századi magyar művelődés egyik legjelentősebb székesfehérvári alakja.
Középiskolai tanulmányait a ciszterci rendi főgimnáziumban végezte kitűnő eredménnyel. 1884-ben a budapesti egyetemen megszerezte orvosi diplomáját. Tanulmányai befejezése után a fővárosi Rókus Kórház belgyógyászati, majd nőgyógyászati osztályán dolgozott.
1889-ben tért vissza Székesfehérvárra, ahol kezdetben a Fejér Megyei Közkórház alorvosa volt, majd a Szent György Kórház osztályos főorvosaként praktizált. 1891-ben vármegyei főorvos lett.
1908-ban tiszti főorvosi kinevezést kapott gróf Széchenyi Viktor főispántól (a világhírű vadász, gróf Széchenyi Zsigmond édesapjától). Lauschmann Gyula lelkiismeretes munkájának tulajdonították elsősorban, hogy az 1910–1911-es kolerajárványt sikerült csírájában elfojtani.
Orvostudományi munkássága mellett nagy érdeklődést mutatott a magyar irodalom, a színművészet és zeneművészet, valamint a történelem, azon belül is Székesfehérvár története iránt.
„Majdnem negyven esztendő múlt el azóta, hogy először olvastam Virág Benedek munkáját, a Magyar Századokat… Olvastam azután Katona, Pray és a többi író műveit, amelyek adatokkal szolgáltak a modem történetírás kifejlődéséhez, és ez a sok olvasás érlelte meg bennem lassan kint a gondolatot, hogy Székesfehérvár emlékeit, a rájuk vonatkozó forrásokat és okleveleket összegyűjtöm.” – indokolja meg Lauschmann helytörténet-kutatói tevékenységének okát.
1908 és 1912 között írta meg a négykötetes Székesfehérvár története című monográfiáját. Noha az ősi koronázóváros történelmének könyv terjedelmű összefoglalója már korábban megszületett Károly János székesfehérvári kanonok, bátai címzetes apát tollából (Fejér vármegye története. II. kötet. Székesfejérvár, 1898.), ám az nem önálló műként, hanem az ötkötetes vármegye-monográfia részeként készült.
„Könyvem felöleli a mi múzeumunkban őrzött székesfehérvári eredésű tárgyakat, szülőföldem megmentett emlékeit, amelyek a múltnak beszédes tanúságai és amelyek által épp a múltnak megbecsülését óhajtottam az olvasó lelkében fölébreszteni. Jól tudom, hogy minden jószándék dacára is nem tökéletes ez a könyv, ámde én is azt mondom, amit egyik történetíró mondott: »ha csonka ez a mű, bővítse és gyarapítsa, ha tökéletlen, egészítse ki, ha hibás, javítsa ki más«. Bárcsak lenne utódom vagy követőm a székesfehérvári történetírás mezején!
Nyugodt lelkiismerettel adom át örök hálám jeléül ezt a munkát szülővárosom közönségének, mert úgy érzem, hogy olyan az, mint a tükör, és ebből a tükörből, még ha homályos is, megláthatjuk létünket és dicsőségünket, múltunk szép vagy elszomorító emlékeit. Kérem, fogadja szülővárosom az én jó szándékomat olyan szíves érzéssel, mint aminő érzések hatották át az én lelkemet e könyv megírásakor!”
Lauschmann Gyula, aki, láthatjuk, mily mértéktartóan ítélt munkájáról, igazán megérdemelte volna, hogy nyomtatott könyvként vehesse kézbe művét, az első önálló Székesfehérvár-városmonográfiát. Ez azonban nem adatott meg neki. 57 évesen, 1918. október 8-án hunyt el Székesfehérvárott.
A XX. század viszontagságos történelmére jellemző, hogy kézirata évtizedekig várt kiadásra. Előbb az első világháború, azután az 1929-ben kitört gazdasági válság hiúsította meg a kézirat kiadását. Alig állt talpra az ország és a város, újabb akadály emelkedett a könyv megjelentetése elé, ami érdekes módon éppen Székesfehérvár kiemelkedő történelmi jelentőségéből fakadt. Ezt a harmadik akadályt az 1938. jubileumi esztendőre való előkészületek terhei képezték. Ebben az időben éppen Lauschmann Gyula nővérének fia, Csitáry G. Emil volt Székesfehérvár polgármestere. Ő legalább annyit elért, hogy a Városi Levéltárban őrzött kéziratot négy példányban legépeltette. A második világháború és az utána következő kommunista diktatúra további hosszú évtizedekre odázta el a mű megjelentetését: a helytörténészek szűk köre ez idő alatt csak a gépelt változatot forgathatta. Végül 1993–1996 között látott napvilágot négy kötetben Lauschmann Gyula Székesfehérvár-története, amely így megjelenése pillanatában tudománytörténeti érdekességgé (is) vált. Értéke azonban oly maradandó, hogy ma is igaznak érezhetjük Prohászka Ottokár akadémikus, székesfehérvári püspök 1912-ben leírt szavait.
„Mi, székesfehérváriak pedig ennek a mi derék dr. Lauschmannunknak sokkal tartozunk, hiszen nemcsak nagy munkát végzett, hanem nagy jót is tett velünk. Ő a feledés homályából kiemelte, s megszólaltatta e hallgatag emlékeket; ő rásegített a régi géniusz iránti tiszteletre, s a régi múltnak szeretetére, s kenyérkereset szürkeségéből kiemelkedő idealizmussal, s áldozatos munkával éleszti bennünk a kegyeletet. E történet lapjairól hozzánk szóló, nagy múltnak is ez a vágya: fejlődjünk! A történetíró írása pedig magának a nemzeti géniusznak szava, mely a régi Székesfehérvár emlékein át új, virágzó Fehérvár megteremtésére ösztönzi a nemzet, s a haza őszinte fiait.”
Az írást Varga Bianka és Szabados György, a Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont történész munkatársai készítették.
