734 éve, 1290. július 23-án koronázták meg az utolsó Árpád-házi királyt, III. Andrást

Többek között II. András idősebb gyermekei, IV. Béla király (1290–1301) és Kálmán herceg sem ismerték el testvérüknek a születendő herceget, így Beatrix férje halála után titkon külföldre menekült, ott hozva világra fiát 1236-ban. Az utószülött Istvánt, aki nevét szándékosan kapta a dinasztia alapítójának tekintett Szent Istvánról, anyja királyi hercegként nevelte, miként azt később István is tette második feleségétől, Morosini Tomasinától származó egyetlen fiával, Andrással.

Végül ő volt az, akinek a IV. (Kun) László (1272–1290) alatt kialakult kaotikus belső viszonyok közepette valóban esélye mutatkozott arra, hogy ősei trónjára üljön. Trónkövetelőként – Szlavónia hercegének címezve magát – először 1278-ban, majd 1290-ben érkezett Magyarországra a Kőszegiek támogatásával. A törvénytelen származásáról keringő hírek ellenére – melyeknek a magyar krónikákban nyoma sem maradt – a magyar rendek egységesen királyukká fogadták, s 1290. július 23-án Székesfehérvárott törvényesen megkoronázták. A Képes Krónika elmondása szerint „Ez az András nagybátyjainak – akik végtelenül gazdagok voltak – segítségével és tanácsára még László király életében eljött Hungariába, mivelhogy herceg volt, és nagyatyjának, András királynak a jogán rész illette meg az országból. Amikor pedig László királyt megölték, az ország bárói szerencsésen András herceget koronázták meg.” (Bellus Ibolya fordítása)

Annak ellenére, hogy András megválasztása és királlyá koronázása akadálytalannak tűnik, uralkodása csaknem egészét beárnyékolta a trónjára áhítozókkal szembeni küzdelem.

Nem sokkal IV. László halála után színre lépett egy magát az elhunyt király András nevű – valójában már 1278-ban elhunyt – öccsének nevező trónkövetelő, akit hamarosan sikerült kiűzni az országból. Habsburg Rudolf német király (1273–1291), aki hűbérként tekintett a Magyar Királyságra, azt fiának, Albert osztrák hercegnek (1282–1308) adományozta. Bár Alberttel 1291-ben Hainburgban békét kötött András, egészen 1296-ig, amíg Albert leányát, Ágnest feleségül nem vette, Albert folyamatosan segítette az András ellen lázadókat. IV. Miklós pápa (1288–1292) nem ismerve el III. András Árpádoktól való származását, úgy ítélte meg, hogy az ország az Apostoli Székre háramlott, s miként utódai is, az Anjouk trónöröklését támogatta.

Az egyre erősödő oligarchák érdekeivel és az általuk támogatott aspiránsokkal szemben hatalma megtartásáért folyamatosan küzdő András váratlan halálát végül mégis fájdalmas felismeréssel fogadta a közvélemény. Ákos nembeli István nádor (1301–1307) egy 1303-ban kelt oklevelében a következőképpen emlékezett meg erről: „Midőn pedig Magyarország felséges királya, András úr Isten kegyes hívására a földi dolgokból kivált, Szent István első magyar király nemzetségének, vérének, törzsökének atyai ágon sarjadt utolsó aranyágacskája meghalt, az egyházat kormányzó főpapok, Magyarország bárói, előkelői, nemesei és bármilyen rendű lakói, mikor felfogták, megtudták és értesültek, hogy igaz és természetes uruk elhagyta őket, Ráchelként siratták és végtelenül megzavarodtak, és nagyon megrendültek.” (Koszta László fordítása)

Az írást Teiszler Éva, a Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont történész munkatársa készítette