III. Andrást a kortársak elhunytakor az utolsó Szent István nemzetségéből származó uralkodónak tekintették, noha néhányan azt hangoztatták, hogy a dinasztia a gyermektelenül maradt IV. (Kun) Lászlóval (1272–1290) már 10 és fél évvel korábban kihalt. Mi adhatott okot e kételyre? A válasz III. András névadó apai nagyapjához vezet vissza.
II. András király (1205–1235) 1234-ben vette nőül harmadik, utolsó feleségét, Este-i Beatrixet. A királyné nem sokkal férje halála előtt lett állapotos, udvari körökben azonban azt rebesgették, hogy nem a mintegy hatvanéves András, hanem Apod fia Dénes nádor gyermekét hordja a szíve alatt. Az ifjú özvegyet a király elsőszülött fia és utóda, IV. Béla (1235–1270) vádolta meg házasságtöréssel, ezért a várandós asszony kalandos úton külföldre menekült és németföldön hozta világra „Utószülött” István herceget 1236-ban. (Tekintettel II. András és IV. Béla közmondásosan rossz apa-fiú viszonyára, ennek a vádnak vajmi kevés hitelt érdemes adnunk.) Mindenesetre Beatrix szülőföldjén, Itáliában királyi hercegként nevelte az utószülött Istvánt, ahogyan később István is tette egyetlen fiával, Andrással, akit második felesége, a velencei patríciusleány, Morosini Tomasina szült neki.
III. András már IV. László életének utolsó szakaszában Magyarországra jött. A „kun” király egyre nagyobb tehertételt jelentett az ország számára: belviszály és az osztrák herceg nyugati területfoglalása borzolta a kedélyeket. A „Velencei” András első magyarországi útját még akadály nehezítette: délvidéken elfogták és kiszolgáltatták Habsburg Albert osztrák hercegnek. Ő azonban inkább vendégként bánt Andrással, hogy felhasználhassa Kun László király ellen. Erre nem került sor, mert András hamar éreztette Alberttel, hogy az Árpád-ház és a Habsburg-ház előkelősége között van némi szintbeli különbség. Ezért amikor 1290 nyarán meggyilkolták Kun Lászlót, szerzetesi ruhába öltöztetve szöktették Andrást Magyarországra, nehogy a sértődött Albert feltételekhez kösse a szabad távozást. A küldetés sikerrel járt, és 1290. július 13-án Székesfehérvárott megkoronázták az utolsó Árpád-házi királyt.
III. András koncepciózus uralkodónak mutatkozott. Egy 1290. szeptemberi leveléből ez derül ki, amit III. Alfonz aragóniai királynak írt. „László úrnak, Magyarország kitűnő királyának, unokatestvérünknek, utódok vigasza nélkül az emberi sors szerint történt elhalálozása miatt, eleve elrendelt isteni kegyelem folytan mi lettünk utódja trónjának és koronájának egész Magyarország kormányzásában, a származás joga es rendje szerint. Magyarország minden érseke, hercege, főembere, előkelője, barója, minden nemese és egyházi méltósága szerte egész Magyarország minden táján, bármily nemzetiségű es nyelvű legyen, őszintén elismert minket urának, szereti természetes urát, es Isten kegyelmével a mi kegyünktől reméli, hogy Magyarországon, amelyet régóta pusztít a viszály és a borzalmas széthúzás, a mi trónra lépésünk és megkoronáztatásunk békére es megegyezésre fog bírni mindenkit, félretéve az állati ellenségeskedést, megszüntetve a széthúzást es az indulatokat, megadva mindenkinek, ahogy az illik, a szabadságot.”
III. András tényleges uralkodói erényekkel is rendelkezett. Helyreállította az ország területi épségét: 1291-ben visszafoglalta a nyugat-magyarországi várakat, sőt seregével Bécs alá is elért. Albert kénytelen volt békét kötni vele. A békéből tartós szövetség, 1296-ban pedig családi kapcsolat sarjadt. András 1295-ben veszítette el első feleségét, a Piast-ház oldalágából származott Fennena kujáviai hercegnőt, akitől egyetlen gyermeke, a későbbi Boldog Erzsébet született. III. András tehát a következő esztendőben oltár elé vezette Ágnest, Albert herceg leányát, ám ezt a házasságot nem kísérte gyermekáldás.
Az utolsó Árpád-házi király minden politikai tehetsége dacára nem tudott úrrá lenni Magyarország áldatlan állapotain. Az oligarchák egyre erősebb tartományúri hatalomra törtek, és a nápolyi Anjouk – leányágon V. István (1270–1272) leszármazottai – is egyre élénkebben érdeklődtek a magyar trón iránt.
III. András királyt rövid élete végén még két súlyos veszteség érte. 1298-ban elhunyt Ladomér esztergomi érsek, akit egy Anjou-párti főpap, Gergely követett e méltóságban. 1300 őszén pedig meghalt az uralkodó édesanyja és fő támasza, Morosini Tomasina, aki 1293-ban jött Magyarországra, hogy fia országlását segítse.
III. András 1301. január 14-én hunyt el Budán. Ott is temették el. Halálában, amiként édesanyjáéban is többen mérgezést gyanítottak. Akárhogy is történt, III. Andrással egy különlegesen tehetséges, karizmatikus, több szentet is adó uralkodóház halt meg. Tagadhatatlan, hogy ez a karizma hol erősebben, hol gyengébben érvényesült, az Árpád-kor kései szakaszában éppen gyengébben. Valóban súlyos látleletet olvashattunk a koronás fő méltatlan helyzetéről, ahogy 1298-ban törvény írta elő III. András javára a királyi felség korábban magától értetődő tiszteletét. Mégis, amidőn rövid három év múlva ugyanezzel a III. Andrással sírba szállt az Árpád-ház, Ákos nembeli István nádor őszinte szavakkal siratta el királyát. „Meghalt András, Magyarország jeles királya… az atyai ágon származott utolsó aranyágacska Szent Istvánnak, a magyarok első királyának sarjai közül, nemzetségéből és véréből. Midőn az egyházkormányzatot birtokló főpapok, az előkelő bárók, a nemesek, és a Magyar Királyság bármely jogállású lakosa mind megérezte, megtudta és megértette a halálból, hogy természetes urától elhagyatott, Ráchel módjára siratta meg, mérhetetlenül megzavarodva és teljesen felkavarva, hogy miként és mi módon lelhetné fel jövőbeli urát a felső isteni kegyelem rendeléséből, aki a szent királyok véréből származott.”
