Székesfehérváron, majd Börgöndön találta meg az igazi helyét, a repülősök térképészeti szolgálat vezetője lett. Amikor az alakulatot felszámolták, nyugállományba vonult. A Székesfehérvári Honvéd Nyugállományúak Klubja tagja, majd titkára, végül elnöke lett.
Mikor döntött úgy, hogy fegyvert, s vitézt énekel egy életen át?
Nem könnyű kérdés, a válaszhoz vissza kell menni a család történelmében. Az őseim, az anyai nagyszülők, akiknek a szomszédságában laktunk, az I. Világháborút végig harcolták, és sokat meséltek az unokáknak ama vészterhes időkről. Fiatal gyerekként ezek a történetek megragadtak, hatottak rám, és ahogy növekedtem, kijelentettem, katona szeretnék lenni. Az elhatározásom komoly volt, így könnyű volt pályát választanom. Komolyan vettem mindent, amit mondtak, miként azt is, amit aztán tanítottak.
A nagyszülők meséi nem rettentették el? Mert biztos sokat meséltek arról, mily sokan haltak meg a harcmezőkön…
Á, nem, megmondom úgy, ahogy van, nekem az a szó, hogy haza, nagyon sokat jelentett és jelent. Mondhatni mindent. Így a haza védelme is mindig több volt a számomra, mint egy jól hangzó szlogen.
Katonaként konkrétan mit jelentett a haza védelme Önnek?
Fegyvert, bátorságot, hűséget a hazánkhoz, mindazt, amit a katonai esküben elfogadtunk, elfogadtam, hogy a hazát akár az életem árán is megvédem.
Mikor avatták tisztté, mikor lett „igazi” katona?
Igazi katona 1962-ben lettem, akkor vonultam be Zalaegerszegre. Később végigjártam a különböző fokokat, a sorkatonától a tiszti rendfokozatig, az aknavető irányzótól a térképészeti szolgálati főnökségig.
Sorkatonaként a ’60-as évekre jellemző mentalitású altisztek nem szivatták, és ha igen, ez nem kedvetlenítette el?
Volt szivatás, hiszen kemény emberek voltak hajdan a kiképzők. A rajparancsokom egy kőszegfalvai kőműves volt, Ámos Lászlónak hívták, akitől bizony eleinte féltünk. De amikor megismertük, rájöttünk, hogy nagyon igazságos, nagyon becsületes magyar ember, aki komolyan vette azt, amit a hadseregben megköveteltek tőle.
Mikor elhatározta, hogy tiszt lesz, nem tett fogadalmat, hogy nem tesz olyat a katonáival, ahogy önnel tettek sorkatonaként?
Nincs mit szépíteni: tőlem is megkövetelték a rendet, én is megköveteltem azt, kétszeres élenjáró szakaszt csináltam 1964-ben, ami egy lövészezrednél nagy szó volt, ennek eredményeként őrmesterként szereltem volna le a seregből sorkatonaként. Ezt végül nem tettem meg, tiszthelyettesnek jelentkeztem Zalaegerszegen a lövészezredhez, azaz maradtam. De a hadosztálytól megkerestek, akkor alakultak a harcászati rádiós felderítő századok. Kérdezték, lenne e kedvem csatlakozni hozzájuk, húzogatták az orrom előtt a mézesmadzagot, hogy milyen jó lesz az, ha vállalom, és milyen jó sorom lesz ott. Egy éves tanfolyamon voltam Budapesten, innen lekerültem Tapolca-Újdörögre, mint vezérlő rajparancsnok az iránymérő szakaszba, utána hadműveleti tiszthelyettes lettem, majd ügyviteli részlegvezető. Szerettem volna, ha elkerülök innen, mert új kihívások izgattak. Székesfehérváron volt egy Széplaki Gábor nevű alezredes, aki azt mondta, Gábor, maradj ott a helyeden, mert itt megbecsülnek, Fehérváron meg te lennél mondjuk a 3629. ember a sorban. Eltelt két hónap, és felhívott telefonon, hogy most mégis azt mondom, hogy gyere hozzánk. Eljöttem a hadseregtörzsbe, a titkos ügyviteli anyagokat kezeltem. Közben tiszti vizsgát tettem. Tudni kell, hogy a háború alatt a tüdőmben lett egy beszűrődés, és amikor az iskolába jelentkeztem, kiszuperáltak, mondván, hogy azon a szakon, ahova jelentkeztem, e betegség miatt nem lehetek tiszt. Több szakot felajánlottak, például a hadtápost, mondtam, hogy amit nem szeretek, azt nem csinálom, inkább legyen itt a vége. Már Székesfehérváron szolgáltam, amikor indult ügyviteli tisztképzés, amilyen addig még nem volt, jelentkeztem, felvettek, elvégeztem azt, és folytathattam a pályámat, immár ügyviteli főellenőrként. Nagy munka volt, mert több, mint száz alakulatot kellett ellenőrizni. Büszke voltam rá, hogy ahol ellenőriztem, ott többet nem volt semmiféle ügyviteli probléma.
Ezek szerint megtalálta a végleges helyét?
Jó volt itt, de szerettem volna továbblépni, erre Börgöndön, a csapatrepülő szolgálatnál adódott lehetőségem. A térképészeti szolgálatvezető nyugállományba vonult, megpályáztam a helyét, öten jelentkeztünk, én maradtam a kosárban, így mehettem hát Börgöndre! Nem volt könnyű a kezdet, de nagyon jó társaim voltak. Az egyikük, akitől sokat tudtam tanulni, Pillér József nyugállományú alezredes volt, a másik Domoszlai Géza alezredes és Magyar János alezredes, és még sokan mások, akiket nagy, nagy büszkeséggel, és örömmel mondhatom a barátaimnak. Együtt voltunk ama szomorú időszakig, amit a felszámolásként élhettünk meg. Akkor volt a legjobb a csapat Sűrű Lajos vezetésével, amikor megszűntettek minket.
Minden jó, de rossz a vége…?
Egy darabig nem dolgoztam, nem csináltam semmit, amikor a volt főnököm, csalogatott a nyugdíjas klubba. Mint kiderült azért, mert ismert, tudta milyen vagyok, hogy bármiben lehet mozgósítani, lehet rám számítani. Beléptem a klubba, a következő választás alkalmával a klub titkára lettem.
A költő szerint „ki gépen száll föléje, annak térkép e táj”. Ön nem gépen szállt fölébe, mégis térkép volt e táj. Mit sugallt Szalai Gábornak a térkép?
Mindig felnéztem a repülősökre.
Mert aki elszakad a földtől, az különös élményben részesülhet, és másképpen látja a földet, az otthont, a hazát, mint az, aki lentről néz előre, oldalra, vagy éppen fel, a magasba.
Tapolca-Újdörögdön is térképekkel dolgoztam, itt meg az volt a feladatom, hogy a repülősöket megfelelő térképpel lássam el, hogy el tudják látni a feladatukat ott fenn, a magasban. Emellett az alakulatok harckészültségének az ellátásához biztosítsam az ehhez szükséges térképeket.
Mikor és milyen rendfokozatban szerelt le?
Őrnagyként mentem nyugállományba. Még 1964-ben, ahogy említettem, őrmesterként szereltem volna le, de vállaltam a továbbszolgálatot. A tiszti iskolát kiváló eredménnyel végeztem el, alhadnagyként kezdtem, majd megmásztam a rendfokozatok létráját egészen a századosig, és a nyugállományom alkalmával lettem őrnagy.
Amikor nyugdíjba ment, hiányoztak az emberek, a szolgálat és a térképek?
Ahol szolgáltam, azokat a helyeket jóra, vagy kiválóra értékelték. Az én munkámat pedig kiválóra értékelte a térképészet főnöke, amire roppant büszke voltam. Amikor Börgöndre kerültem, a térképek mellé megkaptam feladatul a nyomdát is, kicsit leharcolt állapotban, de rendbe raktuk. Az lett volna a furcsa, ha nem hiányzott volna, de megszoktam, és új kihívásokba botlottam.
Aligha egy szobába zárt, térképeket böngésző unalmas élet volt az öné, ugye?
Érdekes volt a kezdet. Amikor egy hónapnyi tevékenység után hívtak a minisztériumba, kissé megkínoztak, hiszen új dolog volt ez a fajta tevékenység akkor. Sőt, felszólítottak, hogy készüljek fel, és a következő havi értekezleten számoljak be a munkámról. Megtettem, részletesen beszámoltam arról, hogy mely térképek a jók, és melyek nem, és elmondtam azt is, hogy a rosszak milyen helytelen adatokat tartalmaznak. Rendbe tettük a dolgainkat, és mindig a legfrissebb térképeket tudtam adni a hajózóknak. Volt olyan térkép, amely 1956-ban készült, és még Sztálinváros szerepelt raja, de akadt olyan is, amelyen Prágában a repülőtér már nem ott volt, ahol azt látni lehetett.
Törekedtem arra, hogy a tőlem kapott térképekkel biztonságosan repülhessenek a nagy kék országúton járók.
Kértem a parancsnokokat, hogy amerre a hajózók járnak, készítsenek videó felvételeket, hogy akik legközelebb arra mennek, ne csak a papírt lássák, hanem a kivetített felvételeket is segítsenek a feladatuk tökéletes ellátásában.
Mondok egy mondatot, folytassa: „Vitézek, mi lehet e széles föld felett szebb dolog a”…
…végeknél. Balassi Bálint szépséges sorai ezek. Amikor megszűnt a parancsnokság és nyugállományba vonultam, akkor kaptam a parancsnokomtól azt a papírt - mutatom -, amelyen az szerepelt, hogy vitézségből példát mutattam. Nem lettem tagja egyik vitéz szervezetnek, egyesületnek sem. Sokáig nem csináltam semmit, de tényleg nagyon hiányzott a magam mögött hagyott miliő, a társak, a térképek, szóval minden. A nyugdíjas klubban igyekeztem tenni a dolgomat, néha eszembe jutott egy korábbi vezetőm, aki néha azzal igyekezett helyére rakni a lendületemet, majd csináld akkor, ha főnök leszel. A klubban sem lettem eleinte főnök, de csináltam, amit kellett, mégpedig örömmel. Aztán elnök lettem, és büszkén emlékszem vissza arra az időre, amikor több, mint 400 tagunk volt. Itt nyugállományúak vannak, nyugdíjasok dolgoznak együtt, itt nem „játszik” a múlt, mindegy, ki milyen rendfokozatban szolgált, az őrmester éppen olyan ember, mint a tábornok, e helyütt nem katonáskodni, hanem dolgozni kellett. Voltak, akiknek ez nem tetszett, de a tagságnak igen, és ez volt számomra a lényeg. Ha valamit megbeszéltünk, azt tűzön, vízen keresztül véghez vittük. Ha kidobtak az ajtón, még be sem csukták azt, én már másztam vissza az ablakon. Csak egy példa: minden év március 10-én elmentünk Komáromba koszorúzni. Ehhez olyan kiváló társak kellettek, mint Róka Gyula alezredes. Mondtam neki, Gyula légy szíves, készítsd elő a terepet, előkészítette, és mi meg mentünk, és tettük a dolgunkat. Annyi jelentkező volt, hogy kevés volt az egy busz. Nosza, irány a Volán, mondták nem tudnak segíteni. Mondtam semmi baj, nyolcvanan oda megyünk a buszpályaudvarra, felszállunk a menetrend szerinti járatra, amelyre majd nem fér fel senki más. Persze, hogy megoldódott a probléma… De sok ilyen és ehhez hasonló esetünk és kirándulásunk is volt.
A klub a nosztalgiázás helyszíne volt?
Nem, nem! Dolgoztunk, találkozókat, élménybeszámolókat szerveztünk, aktív katonákat, és nem katonákat hívtunk meg. Első voltam, aki koronaőröket hívott meg, és a koronáról tartottak élményszámba menő eladást. Ennek akkora sikere volt, hogy majdnem egy egész oldalas cikk jelent meg a Fejér Megyei Hírlapban! De végig jártuk a magyar történelmi helyeket, és jó volt ezekről az élményekről beszélgetni a klubban. Kapcsolatokat alakítottunk ki itthon és külföldön. A klubunk például háromszor járt Szlovéniában, megismertük a magyarság történelmi helyszíneit, de elmentünk Postojnáig, utoljára az Adriáig jutottunk, és felkerestük a húszas Tito tábort. Mikor Szlovéniában jártunk, hej, de sokszor majréztam a kanyargós szűk szerpentineken, és mondogattam magamban, ha innen leérünk, az maga a csoda lesz. De persze, leértünk… Jártunk a Felvidéken is, Szlovákiában voltunk Krasznahorkán, és büszkén álltunk a várban. Természetesen voltunk Erdélyben is, eljutottunk az ezeréves határhoz. A klubunknak jó kapcsolata volt Maroshegyi Nyugdíjas Klubbal, az úrhidaiakkal, a csóriakkal is. Csodálkoztam, hogy milyen nagyszerű műsorokkal vártak bennünket, nosza, mi is megalakítottuk az asszonyokkal a klubunk énekkarát, így nekünk is lett műsorunk, művészeti csoportunk. Sőt, a KÓTA (Kórusok Országos Tanácsa) arany minősítését is megkaptuk. Erdélyben, a Szent László napon egymás után léptek fel a különböző kórusok, és ahogy telt az idő, úgy ürültek ki a székek. A mi asszonyaink voltak a végén, de mire befejezték a műsorukat, azt vettem észre, hogy megint tele lett a terem… Aztán a mi kérésünkre az összes kórus közösen elénekelte a Székely Himnuszt, mit mondjak, szem nem maradt szárazon… Vagy amikor a fehérvári Kolonics Gábor, a hajdani kézilabda kapus, aki Franciaországban él és edzősködik, és az elzászi konzul munkáját segíti, beszélt rólunk a konzulnak, aki megkérdezte tőle, hogy vannak Fehérváron katonák? Miután hallotta az igenlő választ, meg akart bennünket ismerni. Meghívtuk hozzánk, el is jött. Akkor Warvasovszky Tihamér polgármester úr sokat segített a vendéglátásban, a hadseregparancsnok is, Benkő Tibor, aki ma a honvédelmi miniszter fogadta a konzult. Az eredetileg tíz percesre tervezett találkozó aztán 120 perces lett… Sőt, elvittük a konzult másnap egy gyakorlatra a Bakonyba, nagyon tetszett neki. Meg is hívott bennünket Franciaországba, kiutaztunk tizenhatan. Különböző francia városokban jártunk a II. Világháború befejezésének az évfordulóján. Nagy élmény volt látni, tapasztalni, miképpen élik meg ott a háború befejezésének az emlékét. Mindenütt nagy tisztelettel fogadtak bennünket, volt olyan hely, ahol a város polgármester asszonya várt ránk, és magyar huszár egyenruhába öltözött katonák között fogadott bennünket.
Végül: a civilek mennyire ismerik (el) önöket, illetve mennyire figyelnek a nyugállományúak a mai aktív utódokra?
A civilekkel mindig is aktív és jó kapcsolatunk volt. Annál is inkább, mert egy időben a Székesfehérvári nyugdíjas baráti kör alelnöke voltam. Szoros kapcsolatot alakítottunk ki a többi nyugdíjas szervezettel. Szerintem a katonát a II. Világháború óta negatív résztvevőként „tisztelik” filmekben, színdarabokban. Ne is menjünk messzire az időben, itt van a Mi kis falunk című filmsorozat, amelyikben a rendőrt olyannak ábrázolják, amilyen sohasem volt. A fegyveres testület tagjait nem szabad így és ilyennek mutatni, mert ettől teljesen elveszítik az imázsukat, ettől oda lehet az egyenruha tisztelete. Ami a katonákat illeti, számomra fájó, hogy míg hajdan a parancsnokoknak kötelezően elő volt írva, hogy foglalkozzanak a nyugdíjasokkal, de sajnos ez már nincs így. Jó, a vezetők parancs nélkül is tesznek a nyugállományúakért, de valahogy kötelező feladatnak érzem ezt, s nem belülről jövőnek. Vissza kellene adni a katonának, a rendőrnek, a fegyveres testületek tagjainak a valamikor volt megbecsülését. Egyszer Budapestről utaztam Tapolcára, és egy asszony azt mondta, hogy el nem tudta képzelni a katonát szatyorral a kezében, mert a katona az legyen katona, és járjon egyenruhában és viselkedjen katonaként! De volt olyan katonatársam, aki azt mondta, hogy csak civilben hajlandó buszon, vonaton utazni, mert úgy érzi, hogy a katonákat lenézik. De nekünk, katonáknak kötelező megvédeni a mundér becsületét, és katonaként is emberként kell viselkednünk!
