Palotaváros a középkortól a XX. századig - érdekességek Váczi Márk történésztől

A Palotavárost északról a nyugati elkerülő, keletről a Mátyás király körút, délről a Malom-csatorna, nyugatról pedig a város belterületi határa (a komáromi vasút) zárja le. Bár Székesfehérvár egészéről elmondható, hogy mindegyik része érdemes egy sétára, a Palotavárosban olyan, a megyeszékhely történelmét tekintve fontos épületek is megtalálhatóak, amiket mindenképp látniuk kell a város múltja iránt érdeklődő lokálpatriótáknak. Ezek egy részéről azonban már csak a régi fotók, dokumentumok, térképek mesélhetnek.

Váczi Márk történész, városkutató ezért is döntött úgy, hogy ezúttal egy előadás keretében eleveníti fel a városrész múltját, kihegyezve azokra az épületekre, melyeket a Palotaváros utcáin sétálva már nem nézhetünk meg.

A Tolnai utcai Tagkönyvtárban megrendezett programon először a II. Géza király uralkodása alatt, a Szigetben felépült Jeruzsálemi Szent János-lovagrend konventjéről hallhattak a megjelentek.
- A konvent a koronázó templom és annak társaskáptalana után a középkori Székesfehérvár második legjelentősebb egyházi intézménye volt, amelyben – a kutatások szerint – 1222-től az Aranybulla hét eredeti példányának egyikét őrizték. Tudjuk továbbá azt is, hogy III. Béla király édesanyját, Eufrozina királynét a johanniták Szent István egyházában temették el. A királyi pár egyébként Schmöltz Margit: Kő kövön című történelmi regényének lapjain is hangsúlyosan megjelenik – mondta el az előadáson Váczi Márk.

Siklósi Gyula régész 1978 és 1986 között végzett régészeti kutatásokat a mai Központi Park területén, ahol azonosította és részben feltárta az egykori konvent maradványait. A teljes alaprajz azonban máig nem ismert, a rendház további maradványai rejtőzhetnek a föld alatt.

A középkor után egy kis időutazás következett: a XII. századból a XIX.-XX.századba ugrottunk, amikor az iparosodás mindent átformált, többek között a hazai kékfestést, textilnyomást is.
- A kékfestő gyárnak − mely a mostani pláza helyén állt – igen érdekes története van. Felmayer István, az alapító 1840-ben érkezett Székesfehérvárra, ahol Sáfrán József kékfestőmester műhelyében kezdett el dolgozni. Sáfrán halála után feleségül vette annak özvegyét, befektetett pénzéből pedig 1845-ben gyárat alapított, amit hamarosan bővített is. Két fiát belföldön és külföldön taníttatta, majd bevette őket a cégbe. A gyár az 1872. évi kecskeméti iparkiállításon dicséretet kapott, a 1879-es fehérvári országos kiállításon pedig magas elismerésben részesült. A gyáralapító 1890-ben bekövetkezett halála után röviddel két fia is távozott: 1894-ben, illetve 1897-ben hunytak el. Az özvegyek a gyárat eladták, így az 1898-ban a Neunkircheni Nyomógyár Rt. tulajdonába került. A régi nevet viszont az új tulajdonos megtarthatta. A XX. század elején az igazgatók osztrákok voltak, az I. világháború idején, amikor a férfiak nagy része bevonult katonának, helyüket nők vették át – mesél a történész.

A két világháború alatt a gyárnak számtalan tulaja volt, épülete pedig 1945 márciusára romokban hevert a légitámadások miatt. Újjáépítését 1947-ben rendelték el. A még ma is sokak által ismert és szeretett Patex 1989 júliusában alakult meg, de nem sokkal később, rá három évre csődöt is jelentett. Az utolsó textilárut szállító teherautó 1996. december 13-án gördült ki a gyár kapuján.

Az egykori kékfestőde története egybe kapcsolódik az egykori Ponty vendéglőjével, bár sokkal inkább térben, mint időben, hiszen egymás szomszédai voltak. A városkutató előadásából megtudtuk, a Hal tér 3. szám alatt működő Ponty valamikor 1828-ban alakulhatott és a XIX. században „iparszálló” néven a vidéki utasok mellett a vándorló mesterlegényeknek adott otthont. Ez a vendéglő volt a legközelebb a piachoz, így a falusiak nagyon kedvelték. Hetipiackor istállója és pajtája zsúfolásig megtelt, az udvaron tíz kocsi fért el. Az ételek elkészítéséhez speciális alapanyagokat használtak. A fűszerféleségeket Illés Tibortól, a hentesárut Asztalos Gézától, a pékárut Folkert Lajostól és Mohai Ferenctől, a pálinkákat Karl Józseftől, a sört pedig a Dreher-Haggenmacher cégtől szerezték be. 1938-ban az épületet lebontásra ítélték nem volt ugyanis bekapcsolva a víz- és csatornahálózatba, ezért a közegészségre nézve károsnak minősült –, de csak 1948-50-ben, a városi fedett piac építésekor végezték el ténylegesen a munkálatokat.

A Cselekvő Fehérvár programján Székesfehérvár kevésbé ismert ortodox zsinagógájáról is szó esett, melyet 1870-ben emeltek, és amelynek helyén a Városgondnokság Piac téri épülete található ma.

Sajnos a zsinagóga történelméről keveset tudunk, de az bizonyos, hogy a deportálás előtt főrabbiként Heinrich Ármin, főkántorként Goldberger Ignác szolgált a templomban. A hitközségnek ekkor 230 tagja volt. 1929-től a deportálásig Kálmán Sándor volt a hitközség elnöke, titkára pedig Citron Zoltán. A zsinagóga bombatalálat következtében leégett. Elbontására 1947. június 10-én adtak ki engedélyt.

Váczi Márk a Palotavároshoz kötődő neves személyiségekről is mesélt előadásán. Elhangzott a székesfehérvári születésű Simor János, Magyarország hercegprímásának neve, aki 1867. június 8-án magyar királlyá koronázta Ferenc Józsefet. Az 1886-ban tartott aranymiséje egyébként országos ünnep volt, amelyre díszes oklevelet kapott. Ezen megfestették egykori szülőházát, melyet 1936-ban – nem tudjuk, mi okból – elbontottak. A Simor János emlékére készített tábla így a Szent István király székesegyház homlokzatára került.

Végül, de nem utolsó sorban a vágóhídról hallhattunk a Palotaváros múltjáról szóló előadáson. Székesfehérváron az első vágóhidat 1864-ben állították fel a Városmajorban, a mai Sörház tér környékén, mivel azonban ez az uralkodó szélirány vonalában feküdt, a bűz a város felett terjengett. Emiatt 1875-ben a várostól délre, a Jancsár-csatorna kilépő szakaszán húzták fel az új épületet. A földművelésügyi miniszter öt évvel később kötelezte a várost egy új mészárszék megépítésére, melyet – a városi vezetők döntése szerint – a régi helyén húztak fel. Az Új Közvágóhidat 1935. június 29-én, Péter-Pál napján avatták fel és egészen 1997-ig működött.
- Az épület Farkass Sándor, Králik László, Rimanóczy Gyula és Szabó Lajos tervei alapján készült. Az új létesítmény kiszolgálta a város akkori igényeit. Húsipari üzemmé 1945 után fejlesztették. A folyamatos újítások ellenére azonban az üzem fejlődése 1985 körül megtorpant. A vállalatot 1994-ben törölték a cégjegyzékből, a jogutód 1997-re igen rossz anyagi körülmények közé került. A tulajdonos ekkor az összes gépet leszereltette, és eladta. A vágóhíd épületét még ebben az évben elbontották – zárta előadását a történész, aki szeptember 15-én újabb kalandra hívja a Palotaváros múltja iránt érdeklődőket. Ezúttal egy sétát vezet majd a városrészben!

Az ingyenes program a TOP-6.9.2-16-SF1-2018-00001 „Helyi közösségfejlesztés Székesfehérváron” című projekt keretében valósult meg.