Székely Levente családjával idestova négy hónapja Székesfehérvárra költözött. Életútja példa arra, mit jelent, ha az elkötelezettség és a szakmai tudás összefonódik.
A népzene tehetségének és elkötelezettségének köszönhetően végigkíséri az életét. Beszéljünk az indíttatásról!
A szüleim szászfenesiek. Ez a falu Kalotaszeg része, és székely betelepülők lakják. Mind édesapám, mind édesanyám részéről Székelynek hívják a családot. Kisgyermekkoromban ragadványnév alapján különböztettek meg bennünket a faluban: az egyik család Bodó volt, a másik Bogár. Bogár nagyapám jósolta meg, hogy belőlem politikus lesz. Tizenöt éves koromban a klasszikus zenei képzettség mellett hirtelen jött a reveláció, a népzene az életembe. A szüleim első generációs értelmiségiek. Édesanyám tanítónő, édesapám tanár. Már annak idején is voltak tehetségkutatók. Engem az óvodában kiemeltek: énekelni kellett, ritmust kopogni, és kiderült, hogy van zenei tehetségem, így aztán az első osztályt már a kolozsvári zeneiskolában kezdtem. Tizenkét évig klasszikus zenét tanultam, mígnem jött az irányváltás.
Fontos, hogy egy fiatal felnőtt miként képzeli el a jövőjét. Voltak határozott elképzelései a zenével kapcsolatban, vagy civil foglalkozást szeretett volna magának?
Édesanyám azt szerette volna, ha zenész leszek. Neki egyébként nagyszerű énekhangja volt, de az anyagi és szociális háttere nem engedte, hogy képezze magát. Én viszont másként gondoltam: a vonzódásom nagyobb volt az irodalom felé. Faltam a könyveket, nyelvet tanultam, például magamtól tanultam meg franciául. Inkább az irodalmi karrier érdekelt: sorozatosan nyertem a városi és a megyei irodalomversenyeket, aztán az országos versenyen is első lettem Aradon, így aztán a bölcsész pályát választottam. Mégis a népzene játszotta a legfontosabb szerepet, mert a tizedik osztály környékén megismerkedtem az autentikus zenével és Kallós Zoltánnal, és annyira fontossá vált számomra a népzene, hogy a klasszikus zenével többé nem foglalkoztam.
Kallós Zoltán és Magyarországról érkezett társai egy egészen különleges missziót teljesítettek. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy neki és barátainak nagyon sokat köszönhetünk, hiszen a Partiumtól Székelyföldig összegyűjtötték a magyar népi kultúra és népzene emlékeit. Ön hogyan folytatta népzenei karrierjét?
Az első erdélyi táncház megalapítói voltunk három osztálytársammal. Ez egyfajta politikai ellenállás is volt azzal a rendszerrel szemben, mely többszörösen elnyomott minket, erdélyi magyar kisebbséget.
A Ceausescu-érát otthagyni indíttatásnak sem utolsó, de önnek ezenfelül volt egy nagyon komoly motivációja a szülőhelye elhagyására: huszonhárom esztendős volt, amikor megismerkedett Sztanó Hédivel.
Egy mezőségi kis faluban zenéltem, leendő feleségem pedig a Balettintézet első néptánctagozatának hallgatójaként mesterével, Tímár Sándorral gyűjteni volt Erdélyben. Úgy hozta a sors, hogy én zenéltem, amikor belépett abba a nagyon kicsi, poros, falusi kultúrházba. Amikor elkezdtem muzsikálni, ahogy ő fogalmazott, behegedültem magam a szívébe.
Tehát összekötötték az életüket, bár ez abban az időben nem volt egyszerű. Magyarországon szerettek volna élni, de ennek akkoriban számtalan akadálya volt.
A térségben a legrosszabb diktatúra Ceausescu rendszere volt. Ahhoz, hogy én egy külföldi állampolgárral házasságot kössek, először is meg kellett szerezni egy olyan formanyomtatványt, amit vagy adtak vagy nem. Utána ezt Ceausescu elnöknek kellett személyesen jóváhagynia, előtte pedig egy bizottság elé állították a szüleimet, ahol megalázták őket. Édesanyám sírva jött ki a bizottságtól, mert azt kérdezték tőle, milyen édesanya ő, aki elengedi a gyermekét, és ha öreg lesz, ki fogja eltartani. Ráadásul megfosztattak az állampolgárságomtól, tehát amikor átköltöztem Magyarországra, hontalan lettem.
Az erdélyi identitása azért nyilván megmaradt, a másik oldalról pedig komoly tervei és céljai voltak megérkezésekor. Mikor döntött úgy, hogy a zenén túl egy másik utat választ?
Azt említettem, hogy nagyapám ezt megjósolta: ő politikus Bogár fiókának szólított. Érdekelt a környezetem, a világ ügyei, hallgattam a rádiót, olvastam a híreket, nyelveket tanultam, de igazából zenészi pályára készültem. Amikor átköltöztem Magyarországra, először Sebő Ferenc talált meg, majd a Molnár utcai Táncházban zenéltem Halmos Bélával, aztán a Kalamajka együttes, tehát a zenészi pálya nézett ki nekem, de a rendszerváltás hozott egy óriási változást. Megkeresett a kinevezett bukaresti nagykövet, Rudas Ernő. Egyik fiát édesanyám a kolozsvári zeneiskolában tanította, innen volt az ismeretség, Ernő pedig mintegy futárként mindig vitte a csomagot édesanyámnak Kolozsvárra, mikor én már Budapesten laktam, és hozta a levelet tőlük, mert egyébként mindent felbontottak és elvettek. Amikor kinevezték bukaresti nagykövetnek, lehetőséget kapott arra, hogy a munkatársai egy részét megválassza. Közölte, hogy huszonnégy órám van eldönteni, akarok-e diplomata lenni vagy sem.
Nehéz volt a döntés?
Egy hat és egy másfél éves gyerekkel mentünk Bukarestbe 1991 augusztusában, ahol egészen borzasztó körülmények vártak bennünket. Télen szinte nem volt fűtés, egy nap egy órán át volt meleg víz, úgyhogy nagyon nehéz volt az indulás. Bedobtak a mély vízbe. Például amikor a románok kérték, hogy kössünk alapszerződést, én fogalmaztam meg a tervezet első verzióját kezdőként. Aztán gyakorlatilag én voltam a legfelsőbb szintű magyar-román tolmács.
Mi volt a következő lépcső?
Bukarestben végül is jól teljesítettem, már első titkárként jöttem haza. Később a Balkánért és Kelet-Európáért felelős helyettes államtitkárnak lettem a kabinetfőnöke, aztán kaptam egy ösztöndíjat az Egyesült Államokba, Bostonba, a legrégebbi amerikai posztgraduális diplomáciai egyetemre. Egy év alatt elvégeztem egy kétéves mesterszakot. Közben jelöltek bukaresti nagykövetnek, de aztán mégsem én lettem, ugyanis mivel mindkét szülőm Romániában élt, a felső vezetés úgy döntött, hogy ez kockázatot jelent egy nagykövetnek. A New York-i ENSZ-képviseletre kerültem tanácsosként, ahol a Biztonsági Tanács dolgaival foglalkoztam. Ez 1999-től 2004-ig tartott. Ezalatt volt a szeptember 11-ei támadás, az afgán és az iraki háború, afrikai és közelkeleti konfliktusok. 2008-ban költöztünk Genfbe, ideiglenes ügyvivőként vittem három évig az ENSZ-képviseletet. Aztán Tajvanra költöztünk. Életünk legnagyobb élménye volt, a legszebb külszolgálat, ugyanis ott egy olyan különleges karriert futottunk be mint művészházaspár is, hogy gyakorlatilag tálcán hordoztak bennünket. Nem a szokványos diplomaták voltunk: én például komolyan vettem azt a küldetésemet, hogy a hazámat képviselem, és én vagyok Magyarország arca, ezért aztán minden fellépést elvállaltunk.
A gyermekei hogy viselték a rengeteg költözést?
A diplomáciai munka egyik hátulütője, hogy a család azt megszenvedi, mert három-négy évente az ember veszi a sátorfáját, felpakolja a gyerekek játékait, könyveit, ruháit, és költözik. Nehéz volt a családnak, a gyerekeknek és a feleségemnek is, hiszen mindig fel kellett adnia a munkahelyét.
Megérkeztünk Székesfehérvárra!
Ide a család hozott bennünket. A lányom Fehérvárra költözött, mert a férje a Szent György Kórházban rezidens. Megszületett a harmadik unokánk – a másik kettő Amerikában van, őket sajnos kevesebbet látjuk. Veronika lányom kérte, hogy költözzünk ide, mert őket állandóan segíteni kell: ő is zenél, és mivel több zenekarban játszik, próbákra kell járnia, sokat van Budapesten. A fővárosból Fehérvárra ingázni nem olyan jó, arról nem is beszélve, hogy Fehérváron sokkal jobb az élet, mint Budapesten. Így aztán vettünk egy nagy lélegzetet és egy házat Feketehegyen, és most már lassan négy hónapja itt élünk!
