Miként találkozik egy kislány a színművészettel, voltak-e tervei, álmai?
Konkrét terveim nem voltak. Arra emlékszem, hogy mindig mást mondtam, ha kérdeztek, nem horgonyoztam le egyetlen foglalkozásnál sem. Nem igazán emlékszem, hogy mikor alakult ki bennem az érdeklődés a színművészet iránt, de az általános iskola vége felé már mindenképpen gondoltam rá. Ha nem is tudatosan, de megfogalmazódott, hogy színészként minden lehetek, és kíváncsi vagyok erre. Aztán többünk nagy szerencséjére Kaposvárról érkezett egy olyan lehetőség, hogy bérletet vehettünk a színházba. Azonnal ugrottam erre a lehetőségre, s mivel 1984-ben érettségiztem, ez azt jelentette, hogy 80-tól 84-ig tanúja lehettem a legendás kaposvári időszaknak. Azoknak a csúcséveknek, amikor valóban nagyszerű színházat csináltak Kaposváron.
A színművészeti főiskolára harmadjára vették fel Szinetár Miklós osztályába, de előtte ott volt a Nemzeti Színház Stúdiója is.
A Nemzeti Stúdió számomra meghatározó volt. Amikor a főiskolai felvételin második alkalommal is kirúgtak, akkor tudtam meg, hogy van ilyen. Elmentem felvételizni és felvettek. Ennek kapcsán Bodnár Sándorról mindenképpen beszélnem kell: csodálatos színész-pedagógus volt, akitől rengeteget tanultam.
1990-ben végzett, és ha úgy tetszik, egyenes útja volt a Bálint András vezette Radnóti Miklós Színházba. Biztos vagyok benne, hogy megtalálta a helyét, hiszen valljuk meg, ritkaság, hogy négy esztendővel ezután, 1994-ben máris Jászai Mari-díjjal ismerték el.
Mivel Szinetár osztályában végeztünk, és a tanár úrnak nem volt színháza és társulata, arra nem volt lehetőségünk, hogy egyenesen folytatódjon az utunk egy-egy színházba. Verebes István rendezett a fölöttünk járóknak egy vizsgát – ez a Vőlegény című darab volt – és harmadévesként elhívott játszani. Verebes akkor kapcsolatban állt a Radnóti Színházzal: neki köszönhetően harmad-negyedéves koromban tanoncként már ott töltöttem az időmet.
Tehát a tehetség, a szerencse és a szorgalom kézen fogva járt.
Zárójelben azért megjegyzem, hogy a Radnóti színházban mi, fiatalok, pályakezdők voltunk és nagyképűek, tele vitalitással és élettel, és talán az életkorunkból fakadt, de nem kezeltük helyén a sikereket. Nem voltunk tisztában azzal, mekkora dolog, hogy ott vagyunk és Bálint András az egész csapatával segít bennünket.
Aztán jött a váltás, az Új Színház, Székely Gáborral. Biztos óriási lehetőség volt, hiszen akkor nevezték át Új Színházzá az Arany János Színházat. Kihívásokra vágyott?
Igen, mert minden olyan sima volt. Azt éreztem, hogy ez nem jó, ebbe bele fogok punnyadni. A mi pályánkon a megelégedettség amúgy sem jó felhajtóerő. Az elégedetlenség – természetesen egy egészséges formában – hozzátartozik ehhez a pályához, ahogy a kíváncsiság is, és az is, hogy az ember mindig újat keressen.
Székely Gábor újat keresett és meg is csinálta. Az Új Színházban töltött időszaka miért csak négy esztendeig tartott?
Abban az időben még négy évig tartott a színházvezetői mandátum, és amikor ez letelt, a következő ciklusra nem Székely Gábort bízták meg. Ez koncepcióváltáshoz vezetett, és az új profil számomra nem volt vonzó. Úgy gondoltuk, hogy egy valóságosan új színház megteremtése nem négy esztendő, több bizalom kell, egy hosszabb időszak, mire a munkának beérik a gyümölcse és kialakul egy új struktúra. Ennek a váltásnak mindenféle kultúrpolitikai és egyéb háttere volt, ami számunkra nem volt szép és tiszta.
Miért lesz szabadúszó? Nincs kétségem afelől, hogy voltak ajánlatai.
1998-ban vége lett az Új Színháznak, mentem a Bárkába, voltam a Rózsavölgyiben, a Thália Színházban, volt Tatabányán egy hosszabb szép időszakom Harsányi Sulyom László vezetése alatt, előfordultam Kaposváron, játszottam vendégként Kecskeméten és Szombathelyen, ahol egy évet szerződéssel is eltöltöttem. Tehát nagyon sok helyen megfordultam, így egy jó darabig nem merült fel bennem, hogy hiányzik az állandóság.
Ezen nem csodálkozom, hiszen jöttek az filmszerepek, amelyek kellően fajsúlyosak voltak ahhoz, hogy visszacsatolást, megerősítést adjanak. A Jadviga párnája főszerepéért 2000-ben a Magyar Filmszemlén a legjobb színésznői alakítás díját kapta, majd jött a legjobb epizódszereplő elismerés az Ég veled című film jóvoltából.
Deák Krisztinával már dolgoztunk együtt az Arany János Színház stúdiójában, emellett korábban már forgattam vele egy másik filmet is. Külön szerencse ebben a történetben, hogy a Jadviga párnája irodalmi szinten is nagy sikernek bizonyult, óriási érdeklődés kísérte.
Sikerrel indult ez az évezred is.
Nekem mindenképpen. A diploma után kihagyás nélkül egészen a kisfiam megszületéséig minden évben forgattam.
Mi hozta Székesfehérvárra?
Amikor Simon megszületett, nagyon sokáig voltam vele, örültem, hogy van, és azon kaptam magam, hogy nem tudok a gyermeknevelésben mértéket találni. Ráadásul a munkáim sem mindig segítettek abban, hogy ráleljek az egyensúlyra a munkám és a családom között. Valahogy a családom felé kezdtem el húzni, hiszen Simon születésekor egy évet kihagytam, aztán gyorsan visszaestem a munkába, de éreztem, hogy ez így nem jó. Nem akartam, hogy a gyermekem úgy nőjön fel, hogy nem vagyok mellette. Akkoriban elég sok mindenre kezdtem el nemet mondani, így aztán kicsit ritkult körülöttem a levegő, ugyanakkor én magam is elbizonytalanodtam és volt bennem egy lejtmenet. Aztán kezdtek jelentkezni az elvonási tünetek. Magamra kellett szólnom, hogy hozzak döntést. Szóval ebben a helyzetben voltam, amikor Valló Péter elhívott Székesfehérvárra a Mirandolinára, a címszerepre. Ez abban az évadban volt, amikor Quintus Konrád megbízott igazgatóként vitte végig az évadot. Szikora János is ott volt a bemutatón, és meghívott a társulatba. Nemet mondtam, mert még az előzőekben felsorolt dilemmák között őrlődtem. Tele voltam kétséggel, ezért volt nem a válaszom. Elbúcsúztunk, majd pár hónap múlva felhívtam, hogy meggondoltam magam, de addigra minden státuszt betöltöttek. Aztán úgy alakult a helyzet, hogy vendégként Bulgakov Álszentek összeesküvése című darabjában játszottam, és utána ideszerződhettem.
Azóta megkapta a Vörösmarty-gyűrűt, volt az évad színésze, közben újra elkezdett forgatni: jött az Aurora borealis, ami egy fantasztikus film. Előtte pedigérdemes művész lett.
Amikor a kollégák veregetik meg az ember vállát, az csodálatos érzés!
Az elmúlt időszakban itt volt a Kartonpapa, a Vágy nevű villamos, Az én kis hűtőkamrám, Az ember tragédiája – úgy látom, megtalálják a szerepek.
Nagyon szerencsés volt ez az évad, szép munkákkal kínált meg a sors az elmúlt évadban és az idei évad kezdetén is. A legnagyobb boldogság, hogy egy két évaddal ezelőtt bemutatott darab, a Kartonpapa még mindig megy, még mindig kíváncsi rá a közönség. A vágy nevű villamossal is túl vagyunk a huszadik előadáson. Ezeket én nagy becsben tartom!
Tolnay Klári mondta, hogy aki nem játszotta el a dajkát a Rómeó és Júliában, az nem színész. Most ez megadatott önnek is.
Egyre boldogabb vagyok benne, most már megtaláltam az utamat a darabban, bár bizonyos szempontból én más dajka vagyok. A Rómeó és Júlia olyan darab, amit mindenki ismer. Shakespeare-ről tudjuk, hogy nála egyetlen egy mondat sem véletlenül került oda, ahol ki kell mondani. Mindig találó és mindig feldobja az embert.
A Prima Primissima díj átadóján a kiváló orosz írónőt, Ludmila Ulickaját idézte, aki úgy fogalmazott: teljesen mindegy, hogy miben hiszünk, az nem mindegy, hogyan viselkedünk.
Hiszek ebben, mert a színházcsinálás most egy misszió: a világ figyelme és az egész világ mozgása sem a színházcsinálóknak kedvez. Ez egy olyan misszió, ahol az ember folyamatosan tanít, tanul és közös gondolkodásra hív, azzal a vággyal és igénnyel, hogy változtatni és fejlődni tudjunk, hogy tervezzük magunk körül a világot és megpróbáljuk magunkat benne elhelyezni.
Most kerek a világ, együtt van a család és a színház?
Talán igen, de ezt félek kimondani!
