80 éve történt - szemelvények Hári Ferenc fehérvári pékmester visszaemlékezéseiből
Hári Ferenc pékmester visszaemlékezéseit unokája Hári László jegyezte le, amiben arról is olvashatunk, milyen szörnyű módon számolták fel nyolcvan éve a Sóstó melletti cigánytelepet vagy arról, hogy Grószmanné, a deportálások előtt hogyan adta oda Háriéknak a család vagyonát. A családnak készült visszaemlékezéséből tudjuk azt is, hogyan gyújtották fel a Vörösmarty Színházat 1945-ben szovjet katonák.
Így nézett ki belülről az 1945-ben felgyújtott Vörösmarty Színház az 1962-re befejeződött újjáépítés előtt. Mintegy ötven család volt az épület pincéjében, ahonnan nem akartak feljönni, mert féltek, ezért a szovjetek rájuk gyújtották az épületet.
A háborúval való keserű ismerkedés még jóval a front előtti időkben megkezdődött Fehérváron is
Feri levente volt és a Légvédelmi Parancsnoksághoz tartozott, amely bombázással okozott károk elhárítása volt megbízva.. 19 év alatti fiatalok voltak és tűzoltásra, életmentésre képezték ki őket. Begyakorolták, hogy a Piac térről milyen felvonulási irányokban lehet megközelíteni a fontosabb objektumokat. A Piac térről a Prohászka úton keresztül a vasútállomáshoz például 5 perc alatt lehetett futva kijutni – olvasható Hári Ferenc fehérvári pékmester visszaemlékezéseiből, amit legnagyobb unokája Hári László jegyzett le 2005 és 2010 között.
Az 1944 nyarától decemberig tartó időszakban gyorsan peregtek az események. A Sütő utcai Hári családdal több nyomasztó esemény történt.
Visszaemlékezésében egy rendkívül szomorú történetet is elmesét, ami Hári Ferenc édesanyjával történt. Valamikor még 1944 őszén, estébe hajló időben megjelent a lakásukon egy sárga csillagos nő, akit a környékről ismert a család. Húsz évvel később a következő jelenetet mesélte el unokájának.
„Furcsa volt, hogy ilyen időben jön, ment már a pékség ilyenkor nem sütött. De ismerős volt és üdvözöltük egymást.
- Mi újság Grószmanné - kérdezte Julianna az üdvözlések után? - Nézze Háriné, - megkaptuk az értesítést, hogy holnap reggel kell gyülekezzünk az elszállításra. Tudjuk, mi már onnan nem jövünk vissza. Maguk rendes emberek, mindig jók voltak hozzánk. Itt ez a kis vagyonunk, - mutatott a kezében levő dobozra - ezt magukra hagyjuk.
Kinyitotta a dobozt, és belenéztek. Tele volt aranygyűrűkkel, brossokkal, arany nyakláncokkal meg függőkkel!
- Jajj, Grószmanné, hogy jutott az ilyesmi eszébe? Most azonnal hozzon ide egy csendőrt meg két tanút és jegyzőkönyvet adjanak a kezembe arról, hogy maga ezt az én megkérdezésem nélkül hozta ide.” Így is történt. Késő estére fejezték be a jegyzőkönyvet. A ma már megalkuvásnak tűnő magatartás oka az általános félelem volt, melyet a rádió meg a plakátok sugalltak, hogy aki bújtatja vagy segíti a zsidókat azzal azonnal példát statuálnak.
Az újság, meg rádió - amíg az utóbbit nem gyűjtötték be - csak röviden és félrevezető módon tudósított a hadieseményekről. Azt a szót, hogy vereség vagy visszavonulás, ki sem mondták akkoriban. Helyette ellentámadásokról és elszakadásokról írtak, meg új állásokba való visszavonulásokról. Mindenesetre a lakosság a szovjetekben nem bízott a róluk hallott sok kegyetlenkedés miatt. Aki tehette és merte, az a londoni BBC rádiót hallgatta. Ennek nyugodt hangvétele egészen másról tudósított. Minden a pesszimista hangulat irányába hatott. Ez alól a németek sem voltak kivételek. Szűk körben a tisztek is már mondogatták egymás között, hogy ”alles kaputt” - mesélte Hári Ferenc.
A félelem és a kétségbeesés beitta magát a hétköznapi élet részébe. Senki sem volt biztos benne, hogy megéri-e a holnapot.
A háború fehérvári események egyik kegyetlen mozzanata volt az, ami - Fehérvár visszavételét, 1945 január 22-ét követően - a Sárbogárdi út és a Szárcsa út körüli Sóstó melletti cigányokkal történt. Amikor még 1944 decemberében Fehérvártól délre Seregélyesnél állt a front, a cigányok éjszaka át-átmentek az oroszokhoz, reggelre meg visszaszivárogtak a viskóikba. Ezt a magyar tüzérségi megfigyelők vették észre és kimentek hozzájuk. Az ellenőrzésnél fekete orosz kenyeret, mint bizonyítékot találtak náluk. Akkoriban ez az ellenséggel való kollaborálásnak számított. Feltételezték, hogy jelentik a harcállásokat meg a csapatmozgásokat az oroszoknak és erről jelentést tettek. Amikor a német és magyar csapatok visszafoglalták a várost január 22-én, a cigánytelepről négy teherautóra férfiakat, nőket és gyerekeket szedtek össze. Hári Ferenc visszaemlékezésében elmondta, hogy kénytelen volt észrevenni őket, mert éktelenül kiabáltak és sikoltoztak a teherautókon. A szerencsétleneket egy várpalotai bányagödrökhöz vitték, és mindannyiukat belelőtték. Mint mesélte csodával határos módon egy sebesült meghúzta magát a halottak között és később elmondta ezt a rémtörténetet.
Hogyan égett porrá a Vörösmarty Színház?
A II. világháborúban felgyújtott Vörösmarty Színház újjáépítése 1962-re fejeződött be, addig így nézett ki, ahogy a fenti képen látható.
A Belvárosban két nagy pincébe húzodott meg a legtöbb ember: a Vörösmarty Színházban és a Püspöki Palotában. A színház pincéjébe mintegy ötven család költözött le. Ők is, mint az egész lakosság szörnyű bizonytalanságban éltek. Hallottak az oroszok kegyetlenségéiről, a nők megerőszakolásáról terjedő hírekről, de sokan azt mondták valahogy az oroszokat is túl lehet élni. Hári Ferenc fehérvári pékmester visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy amikor a katonák felfedezték a pincét, tolmáccsal leüzentek, hogy jöjjenek fel ellenőrzés céljából, mert német katonákat keresnek. A pincelakók visszaüzentek, hogy nem jönnek, mert félnek. Az oroszokra jellemző volt, hogy nem tűrtek ellentmondást. A legkisebb tiltakozást is keleti barbársággal torolták meg. Ebben az esetben is ez történt. Odagurítottak egy hordó benzint, a felét leöntötték a lépcsőkön és meggyújtották. A pincében tartózkodó összes ember meghalt, a színház fából levő berendezései, a színpaddal és a nézőtérrel együtt pedig begyulladtak és elégtek. Beomlott a tető is, csak a falak maradtak.
A régi színház pusztulásának konkrét módjáról a háború utáni sajtó egyébként soha nem írta le ezt a történetet.
Köszönjük Hári Lászlónak, Hári Ferenc pékmester legnagyobb unokájának, hogy elkülde a családnak készült visszaemlékezést, mely alapján a fenti írás készült!
A régi színház pusztulásának konkrét módjáról a háború utáni sajtó egyébként soha nem írta le ezt a történetet.