819 éve ezen a napon koronázták királlyá Székesfehérváron II. Andrást

II. András király (1205–1235) azon történelmi szereplők közé tartozott, akiket váratlan halálesetek segítettek trónra.

Másodszülött fiú másodszülött fiaként látta meg a napvilágot. Alexios-Béla herceg, a későbbi III. (Nagy) Béla király (1172–1196) Bizáncban vette nőül Châtillon Ágnest (Antiochiai Annát), I. Mánuel császár (1143–1180) sógornőjét. Ott született 1171 körül első fiuk, a majdani Imre király (1196–1204). Alexios-Béla bátyja, III. István király (1162–1172) hirtelen halála után tért haza, hogy birtokba vegye Magyarországot. András herceg talán már a hazatérés évében, de legkésőbb 1175 folyamán meg kellett, hogy szülessék, mert Anna királyné még két fiúnak és két (három) leánynak is életet adott, mielőtt 1184/1185-ben sírba szállt.

III. Béla kezdettől fogva egyértelművé tette, hogy Imre fiát tekinti trónja örökösének: ezt többszöri koronázással és királyhoz méltó neveltetéssel mutatta ki.

András előtt azonban hamar felcsillant a hatalomszerzésnek egy másfajta lehetősége. 1188-ban súlyos belviszályba avatkozott a magyar király, s úgy fordította a maga javára a halicsi és a volhíniai uralkodó vetélkedését, hogy második fiát tette halicsi fejedelemmé. Béla északkeleti foglalása nem bizonyult tartósnak: Andrást már 1189-ben elűzték. A király ezután más feladatot szánt neki. Élete végén kereszteshadjáratra tett fogadalmat, annak beváltását bízta rá. A vállalás anyagi feltételét biztosította, de önálló területi kormányzatot nem hagyott Andrásra. Ez az intézkedés nemcsak az országmegosztás ellen ható politikai akaratot bizonyítja, hanem arra is utal, hogy a hatalomba belekóstolt herceg tevékenységének színterét a Szentföldön képzelte el; távol Magyarországtól, Imre leendő királyságától.

Béla e mégoly jószándékú döntésével alaposan melléfogott. Úgy látszik, nem ismerte elég jól másodszülött fiát, mert alig egy évvel halála után a keresztet viselő herceg Jeruzsálem felszabadítása helyett Imre ellen vonult, akit készületlenül ért öccse támadása, ezért 1197-ben vereséget szenvedett. Csatavesztése miatt András Dalmácia és Horvátország birtokába jutott. Onnan szervezte országos összeesküvését királyi bátyja ellen, amit Imre 1199-ben leplezett le. A király a csatamezőn is visszavágott, de győzelme nem lehetett teljes, mert Imre és András között a Római Szentszék teremtett békét. Ennek értelmében Imre is keresztes fogadalomra kényszerült (ezt sosem váltotta be), András viszont jó ideig békén maradt.

A XII–XIII. század fordulóján a testvérek családi élete került előtérbe. Imrének ekkor születhetett fia, a későbbi III. László király (1204–1205), s ez idő tájt kelt egybe András Merániai Gertrúd hercegnővel. A későbbi fejlemények tükrében kijelenthető, hogy a herceg hozzá illő társat választott.

Imre és András kényszerbékéje egészen 1203 őszéig tartott. András újra bátyja ellen támadt.

Seregeik Varasdnál találkoztak, ahol Imre fegyver nélkül egyedül átvonult a herceg táborába, ott pusztán királyi tekintélye erejével foglyul ejtette pártütő öccsét. Andrást ezután Keve várában, majd Esztergomban őriztette, Gertrúdot hazaküldte szüleihez, amiből sejthető, hogy bűnösnek tartotta a herceg kiújult hatalomvágyában. Az ifjú pár azonban nem sok időt töltött egymástól elszakítva.
1204 elején Andrást hívei kiszabadították Esztergomból. 1204. augusztus 26-án Imre megkoronáztatta kiskorú fiát, III. Lászlót. Gyámjává pedig – meglepő módon – Andrást tette meg. Igaz, mást nem is tehetett, hiszen fiatalabb öccsei már nem éltek, András kiszabadulását pedig tudomásul kellett vennie. Hogy a korai koronázásban csak az atyai példa vezette Imrét, vagy már közeledni érezte végét, ezt sosem fogjuk megtudni.

November 30-án Imre király meghalt. András az ország kormányzójaként gyámkodott unokaöccse felett.

A gyermekkirály és az özvegy anyakirályné, aragóniai Konstancia nem sokáig állhatott ellent András (és a visszatért Gertrúd) egyre nyíltabb hatalomvágyának. Ebből a szorult helyzetből Konstancia kivezető utat keresett, méghozzá Bécs felé. Fogta III. Lászlót, a Szent Koronát, és Lipót osztrák herceg udvarába menekült. András fegyvereseket gyűjtött és Ausztriát fenyegette. Lipót számára nem is jöhetett jobbkor, hogy Bécsben meghalt a kis III. László király. A Szent Korona és néhai tulajdonosa útra kelt Székesfehérvár felé…

1205. május 29-én pünkösd ünnepén egy harmincévesnél is hosszabb uralkodás vette kezdetét. II. András királysága legalább annyira mozgalmasan telt, mint hercegsége: háborúk, sikerek, kudarcok tarkították. Túlélte két feleségét, és szentéletű leányát is. Apja és bátyja uralkodói elveivel szakítva bőkezűen osztogatott birtokadományokat. E folyamat mélyreható változást hozott az ország életében, ezért nem túlzás azt állítani, hogy II. Andrással kezdődött a „történelmi” XIII. század Magyarországon.

Köztudatunkban ma elsőként az 1222-ben kiadott Aranybulla társul II. András király nevéhez.

Régen viszont inkább az 1217–1218-ban vezetett keresztes hadjáratát szokták vele kapcsolatban felemlíteni. Igaz, hogy az apjának tett fogadalma beváltását nem siette el, hiszen a kereszt felvételétől számítva csak 21 év múltán kelt útra, de középkorban a hadjáratnak jó emlékezete alakult ki hazánkban. „Ott a Szentföldön a babiloni szultán elleni keresztény sereg kapitányává és vezérévé tették, majd diadalmas győztes lett belőle.” – írja a Képes Krónika. Háromszáz évvel a hadjárat után Werbőczi István Hármaskönyve lapjain egyenesen így szólt róla: a „győzedelmes András király, akit Jeruzsáleminek nevezünk, azután, hogy jeruzsálemi hadjáratáról, melyet a szaracénok ellenében a katolikus szent hit védelmére a magyaroknak tömérdek seregével indított vala, szerencsésen visszatért.”

Az írást Szabados György, a Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont történész munkatársa készítette.