Nyolcvan éve történt sorozatunkban a napokban több írást is olvashatnak az október 13-i bombázásról. A korabeli újságból szemezgetve pedig a város akkori mindennapjairól.
Csak a fehérvári diákoknak indult újra az oktatás a város iskoláiban az első bombatámadás után
A szeptember 19-i légitámadás után azonnal beszüntették a tanítást a város iskoláiban, majd különleges szabályok mellett 1944 október 3-án újra megindult a tanítás. A tankerületi királyi főigazgató rendelkezése szerint "csak az állandóan Székesfehérvárott lakó tanulóknak kell rendszeresen bejárniok az iskolákba." Az órákat olyan napszakokban tartották, amikor a legkisebb volt a légitámadás valószínűsége. Arról is rendelkeztek, hogy légiveszély-jelzés esetén a diákok azonnal elhagyják az iskolát, "hogy a legrövidebb idő alatt hazatérjenek szüleikhez."
Szabályok az óvóhelyeken - a dohányosok jöhettek fel először
1944 szeptember végén arról is írt a Fejér Megyei Napló, hogy ne hagyják abba a munkát az emberek légiveszély jelzésekor és ne menjenek le az óvóhelyekre, csak riasztás esetén kell lemenni az óvóhelyekre. Foglalkoztak azza, hogy a rádiókat ne üzemeltessék folyamatosan az emberek, mert ha elromlik a rádió szinte biztos, hogy nem kapható hozzá alkatrész. Foglalkoztak az óvóhelyek és a dohányzás kérdésével is: mint írták ha nem működik a légelhárítás és csend van, akkor a dohányosok kimehetnek rágyújtani, de csakis fedett és zárt helyre, nehogy árulkodó legyen a láng fénye. Arra is felhívták a figyelmet, hogy a légiriadó elmúltát követően mindent gondosan át kell vizsgálni, nehogy apróbb gyújtóeszközök tüzet okozzanak.
A bombakárosultak kártalanításáról
1944 október elején jelent meg tájékoztatás arról, hogy mit tehetnek azok, akiknek tönkrement, összedőlt a házuk az első, 1944 szeptember 19-i bombatámadás alkalmával. Mint írják: "A rombolás és a tűzpusztítás folytán keletkezett károk teljes megtérítése a jelenlegi viszonyok és anyaghiány között megoldhatatlan, így tehát ezidőszerint a bombakárosultaknak a legtöbb esetben általában csak átmeneti kártalanításáról lehet szó, míg a teljes mértékű kártalanításra a háború befejezése után történnek külön rendelkezések."
1944 őszén a biohulladék gyűjtésének fontosságáról is írt a helyi újság
Már 1944 őszén is, - akárcsak mostanság - felhívták a városlakók figyelmét a háztartási konyhai hulladék és zöldhulladék gyűjtés fontosságára, mert a "szerves anyagok bomlása során tudniillik értékes metángáz keletkezik, amely éghetőségénél fogva járművek hajtására is rendkívül alkalmas."
Október 13. - délelőtt és éjszaka is bombatámadás érte a várost
1944. október 13-án délelőtt Székesfehérvárt 57 darab B-24 Liberátor bombázta, amely 125,4 tonna bombatömeget dobott le a városra. A nappali bombázást követően éjszaka pedig az angol RAF kötelékei is bombáztak és a robbanótestek mellett nagymennyiségű gyújtóhasábot szórtak le.
Pokorny Ferenc visszaemlékezésében így írt a nyolcvan évvel ezelőtti bombázásról, melyet diákként élt át Székesfehérváron: "1944. október tizenharmadikának reggele, számomra úgy kezdődött, mint bármikor máskor is. Az iskolában 8 órakor elkezdődött az első óránk, amelyet nemsokára a szokásos szaggatott csengőjelzés szakított meg már háromnegyed kilenc táján, mert a rádió „légi veszélyt” jelzett. Tanáraink hazaküldtek bennünket. Alig, hogy hazaértünk meg is szólalt a légiriadót jelző sziréna, s már vonultunk is le az óvóhelyre. Később meghallottuk a repülőgépek már megszokott tompa morajlást is. Dél előtt 10 óra körül lehetett, amikor hatalmas süvítések kíséretében hullottak a bombák a székesfehérvári vasúti pályaudvarra és környékére. A már eddig is erősen bombasújtott utcák házai újabb találatokat kaptak, a pályaudvart szétbombázták. Óvóhelyünk csakhamar ismét a környék sebesültjeinek elsősegélyhelye lett. Szörnyű volt patkánymódra óvóhelyi „földbebújottan” várni az iszonyat végét, vagy alternatívaként földi életünk bevégeztetését a halált hozó bombák által."
"Délután ért véget a légiriadó, majd eljött az este és a szokásos éjszakai légiriadó is, majd angol gépekről bombázták a várost szörnyű pusztítást végezve. "A légiriadó lefújása után, amikor az óvóhelyről feljöttünk, szomorú látvány tárult szemünk elé. A vasút környéke lángokban állt, javában égett a Prohászka templom kupolája is."
"A rézlemezzel borított kupola fa szerkezete összeomlott mert meggyúlva kiégett, a hőhatástól deformálódott rézlemez héjazat pedig úgy hatott, mint egy összegyűrt papírcsomó. Közben hajnalodott, fojtogatott bennünket a mindent betöltő égett trotil, kordit és füstszag, amitől később sem tudtunk megszabadulni, mert töményen beitta magát ruházatunk minden korcába, de még a bőrünkbe is. Reggel aztán már kimehettünk az udvarra, ahol szinte lépni alig lehetett, mert valóban mindenütt kiégett vagy még aktivizálatlan gyújtóhasábok hevertek szanaszét."
Kréger Jánosné, Marika néni 1934. május 19-én született Székesfehérváron. A Móricz Zsigmond utcában laktak és tíz éves kislány volt, amikor szembesülnie kellett a háború borzalmaival. Ő így emlékszik vissza a nyolcvan évvel ezelőtti napra: „...amikor egyszer egy ilyen riadó után följöttünk a bunkerból, és elnéztünk a vasút felé, teljesen piros volt minden, égett, lángolt, lehetett hallani a ropogást…” Marika-néni visszaemlékezését a héten olvashatják a város honlapján.
Tisztelt Olvasó!
Önök közül is biztosan sokuknak meséltek a szülei, nagyszülei vagy dédszülei a második világháborúban átélt borzalmakról. Egyre többen vagyunk, akik csak hallomásból, családi beszélgetésekből és persze az egyre részletesebben feldolgozott és online is elérhető dokumentumokból, leírásokból ismerhetjük meg legújabb kori történelmünk legpusztítóbb napjait.
Amikor elég nagy voltam már, akkor a nagymamám mesélt a várost ért bombázásról és arról azokról a szörnyűségről, hogy mik történtek azokban a hónapokban. Egy januári estén néhány éve meséltem a nagymamám által elmondott történetekről a gyerekeimnek, a melegben a Szent Flórián körúti gyorsétteremben. Közben az üvegfalon keresztül néztük mai társadalmunk nyüzsgő életét. Arról meséltem nekik, hogy ezen a helyen ahol ülünk és békésen ehetünk a melegben, néhány évtizede nem volt semmi, de nagyon hideg volt ezekben a napokban akkoriben. És milyen szerencsések vagyunk, hogy mi itt és most élhetünk ezen a helyen. Ma nem az életünkért kell bujkálnunk óvóhelyről-óvóhelyre, mint 1945 januárjában és azon izgulni, hogy most hozzánk vagy a szomszédba csapódik egy-egy lövedék. Ekkor fogalmazódott meg a gondolat, hogy az akkori történések nyolcvanadik évfordulón a város honlapján emlékező és emlékeztető sorozatot indítsunk azzal a céllal, hogy minél többen megismerjék milyen pusztítás söpört végig a városon nem is oly régen. Egy kicsit azzal a céllal is, hogy jobban tudjuk értékelni azt a kort amiben élünk a maga nehézségeivel együtt, ami persze hozzá nem mérhető az akkori állapotokhoz.
A szeptember 19-i és október 13-i szőnyegbombázás után 1944 decemberétől egészen 1945 március közepéig szinte porig rombolta a háború a várost. A „Nyolcvan éve történt” cikksorozat az első légitámadás napjától 1944 szeptember 19-től az 1945 március 22-én-történt Rác utcai mészárlás nyolcvanadik évfordulójáig tart. Korabeli újságok cikkeit felhasználva a Vörösmarty Mihály Könyvtár segítségével, a Szent István Király Múzeumban őrzött korabeli fotók publikálásával, a Városi Levéltár dokumentumaiból válogatva, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum hadtörténész szakembereinek megkérdezésével, interneten fellelhető visszaemlékezésekből és a háborút Fehérváron átélt ma már idős emberekkel történt személyes beszélgetésekből áll össze a sorozat.
Ezúton is szeretnénk kérni Önöket, ha családjukban él olyan ember, aki Fehérváron élte át a második világháború borzalmas napjait és elmesélné, mi történt vele akkoriban, hogyan élte meg ezeket a napokat, akkor jelentkezzenek a fehervar@fehervar.hu címen vagy hívják a 30/555-1097-es telefonszámot.
Tisztelettel és köszönettel: a fehervar.hu szerkesztősége
