Piroska valószínűleg 1088-ban született I. László király (1077–1095) és Adelhaid német hercegnő (Sváb Rudolf német ellenkirály leánya) házasságából.
Őt egy ismeretlen nevű nővére, féltestvére előzte meg; a László első feleségétől való királylány egy orosz (volhíniai) herceghez ment nőül. Piroskára ennél is előkelőbb házasság várt, ezt azonban szülei már nem érhették meg. Piroska korán jutott árvaságra, mert kétévesen édesanyját, hétévesen édesapját veszítette el. Unokabátyja, Könyves Kálmán király (1095–1116) udvarában nevelkedett, amíg el nem érte a királylányok sorsa, és a dinasztikus diplomácia jegyében házastársa nem akadt. Ennek 1104 körül jött el az ideje, amikor Könyves Kálmán és I. (Komnenos) Alexios császár (1081–1118) megállapodása értelmében Piroska Bizáncba került, ahol a trónörökös, „Szép” Ioannes felesége lett. Új hazájában át kellett térnie az ortodox vallásra, és nevét szintén ekkor kellett megváltoztatnia: Eiréné lett ezentúl; ezt a nevet történetesen anyósa, a Dukas-házbeli Eiréné császárné viselte a családban.
„Ez a dicső császárné boldog szülőktől, nyugati császároktól származott; hogy úgy mondjam, pólyás korától kezdve, mint a nemes növények, elárulta és előre jelezte, hogy idővel milyeneknek fognak mutatkozni sajátságai, mert mindjárt telve volt minden illemmel és bájjal, s dús lelki és testi szépségtől tündöklött, amikor pedig elkezdett növekedni s korban gyarapodni, még teljesebben növekedett az erényekben és természete kiválóságainak még fénylőbb ragyogását sugározta, úgyhogy nemcsak a közel, hanem a távol levők számára is világossá és ismertté lettek tulajdonságai. Amikor a dicső kegyes császárok és házastársak, Alexios Komnenos és Eirene szép és jellemileg kifogástalan leányt kerestek, és őt találták olyannak, aki, hogy úgy mondjam, minden tekintetben gazdag a szépségekben, feleségül adták Istentől ajándékozott sarjukhoz, bíborbanszületett Ioannes császárhoz. Ettől egyenlő számú fiú- és leánygyermeket szült, összesen nyolcat, és ezeket pompásan és császári módon nevelte fel.” Ismeretlen bizánci életírója ezek után mintegy ellenpontozásul az ifjú basilissa világtól elfordult, vallásos lelkületét hangsúlyozza. A hágiográfikus mű alkotója szerencsére túloz, mert Piroska/Eiréné minden vallásossága mellett nem fordult el az evilági ügyektől. Igaz, ezt nem is nagyon engedhette meg magának, hiszen harmincéves korában egy világbirodalom első asszonyává emelkedett.
Piroska/Eiréné legnevezetesebb alkotása nem sokkal követte császárnéi koronázását: „létrehozta az alapoktól kezdve a Mindenható Krisztus, a mi Istenünk és Megváltónk nevével megtisztelt császári monostort, megépítve az ebben látható gyönyörű templomokat, kórházakat, aggok házát, melyek szépség, fekvés és egyéb felszerelés tekintetében az összes korábban létesített régebbiekkel és újabbakkal szemben elviszik a pálmát.” Az életírója által említett Pantokrator-monostor alapításakor a basilissa már túl volt mind a nyolc szülésén.
II. Ioannes (1118–1143) uralkodásának első tizenhat évét kísérhette végig, a császár minden tekintetben méltó társaként.
Udvarában sokszor fordultak meg külhoni delegátusok; fogadott szentföldi zarándokokat, valamint küldötteket Magyarországról, soha nem fordítva hátat szülőhazájának; többször közvetített politikai ügyekben a Magyar Királyság és a Bizánci Birodalom között. Erre szükség is volt, mert Könyves Kálmán fia, II. István (1116–1131) idején egy ideig rosszra fordult a magyar–bizánci kapcsolat. 1127–1129 között háború folyt a két ország között; részint a magyar kereskedőket ért sérelem miatt, részint azért, mert a bizánci udvar befogadta a megvakított Álmos herceget, Kálmán öccsét. Az Árpád-házon belüli újabb ágváltás, Álmos fia II. (Vak) Béla királysága (1131–1141) egy szűk emberöltőre szóló békét hozott Magyarország és Bizánc között.
1134-ben Piroska/Eiréné elkísérte férjét kisázsiai hadjáratára. „Nem sok idő múlva, mikor a bythiniai tartományban volt, akihez vágyott, a Mindenható Krisztushoz költözött el, s ebben a monostorban temették el, amelyet alapjaitól kezdve ő emelt.” II. Ioannes tehát, ahogy az méltó volt, hazaszállíttatta felesége holttestét Konstantinápolyba.
Piroska/Eiréné 46 évesen hunyt el, 1134. augusztus 13-án. Két legidősebb fia nyolc évvel élte túl, de harmadik fia sem lett hosszú életű. A császári koronát a legkisebb, negyedik fiú, I. Mánuel (1143–1180) örökölte, aki szülei trónra lépésének esztendejében jött a világra. Rajta keresztül élt tovább a Komnenos-házban a jeles anyai nagyapa, László király kultusza is. Így amikor 1163-ban Mánuel udvarába érkezett egy Árpád-házi herceg, akkor az otthonról hozott László-tisztelet után megismerkedett annak Bizáncban élő változatával. Ez a herceg Alexios néven a császári trón várományosának számított egy ideig, ám később hazatérve, eredeti nevén Magyarország egyik legnagyobb királyává emelkedett. III. Béla – mert hiszen ki másról lenne szó? – 1192-ben avattatta szentté László királyt: e döntésében, közvetve bár, de része volt az apja emlékét ápoló Árpád-házi Piroskának.
Szent Piroska/Eiréné alakját nemcsak a konstantinápolyi Hagia Sophia székesegyház mozaikja őrzi meg, hanem a költészet is. Theodoros Prodromos udvari költő sírverse az elhunyt császárné nevében szólal meg, és tekint vissza Piroska/Eiréné életére.
"Ha valami törvény megengedi a halottaknak, hogy beszéljenek,
ímé én a sírból hallatva kiáltást
sorsomat elmondom neked, idegen.
Boldog ősöktől származtam én,
az egész nyugati világ királyaitól,
Julius Caesarok neveltek engem,
szépséggel a Charisok koszorúztak engem,
Róma leghatalmasabb ura, Alexios fia,
a bíborbanszületett boldog Ioannes,
a Komnenosok sarja, Dukasok virágzó hajtása,
minden pogány hatalom üldözője,
törvényes házasságban kapcsolat magához engem,
s vele együtt uralkodván az ausonok földjén
világra hozok négy fiút,
akik az ősi bíborteremben születtek meg,
és négy ékes leányt.
Látom férjem fényes győzelmeit,
diadalait napkelet és napnyugat felé,
diadalait északon és dél forró ege alatt.
Végül elhagyva a koronát, a bíbort,
a gyolcsruhát, a bíborköpenyt,
az apácák condráját öltöttem fel.
Meghalok Bithynia tartományában,
Ausonia császári palotájától távol élve,
hajó hoz vissza megint,
és poraim e helyre bíztam.
Ó, alkotóm és újraalkotóm megint,
aki lent adtál nekem világi hatalmat,
add meg odafent a mennyekben is a részemet."
Az írást Szabados György, a Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont történész munkatársa készítette.
