Bucsi László professzor, a Szent György Kórház főigazgatója idestova negyven esztendeje, hogy letette az orvosi esküt székesfehérvári fiatalként. Az Ybl Miklós Gimnáziumban érettségizett, és tudatosan választotta az orvosi hivatást. Beszélgetésünk során annak jártam utána, hogy szakmai pályafutásának milyen állomásai voltak.
Bucsi László sokat tett azért, hogy a Szent György Kórház egyetemi oktatókórházi rangra emelkedjék
Hogyan választ hivatást magának egy fiatal?
1975-ben érettségiztem. Két biológiatanárom is volt, az első osztályfőnököm, Szipola Tibor, majd amikor ő a József Attila Gimnáziumba távozott, a harmadik évtől Gorzó György. Ő lett az új osztályfőnökünk, egyben a biológiatanárunk. A biológia-szakkörben ő kapacitált, hogy ebbe az irányba induljak. Akkoriban még húszpontos felvételi rendszer volt, és legkevesebb tizenkilenc és fél ponttal lehetett bejutni. Az én esetemben is így történt. Hálás vagyok a biológiatanáraimnak, és Kisteleki Tibor fizikatanáromnak is, hiszen ez a két felvételi tárgy van az orvosi egyetemeken.
Kik voltak azok a professzorok, akiknek sokat köszönhet, akiknek a tanítása máig elkíséri?
Az egyetemen az elméleti tárgyaknál nagyon sok ilyen volt. Köztük a legnevesebb Szentágothai János, az anatómia professzora. Az élettant Bálint professzor tanította, de az én pályámat leginkább Vízkelety professzor határozta meg. Miután végeztem három állást pályáztam meg, kettőt Budapesten, egyet Székesfehérváron, az akkor frissen kinevezett Sántha Ernő osztályára. Ez utóbbit meg is kaptam volna, de mivel időközben felvettek Budapesten az Ortopédiai Klinikára, és akkor már ismertem a jelenlegi feleségemet, aki akkor harmadéves orvostanhallgató volt, úgy döntöttem, maradok Budapesten. Tehát a fővárosban kezdtem el szakmai pályafutásomat, 1981-ben.
1985-ben szakvizsgázott. Miként jutott el a szakirányválasztáshoz
Mindenképpen valamilyen manuális szakirányt kerestem, így az ortopédia és a traumatológia álltak közel hozzám. A harmadik pályázatom a traumatológia volt az I. számú Sebészeti Klinikán, amit szintén elnyertem, de az ortopédiát választottam. Már akkor láttam ezen a területen a fejlődés lehetőségét, hiszen Amerikában az első szakmák közé tartozott a szívsebészet és az ortopédia. Nem bántam meg azóta sem. 
Bucsi professzor a műtőben is otthon van
Az Angliában eltöltött időszak meghatározó a pályafutásában.
Ezt megint csak Vízkelety Tibornak köszönhetem: a professzoromnak kiváló kapcsolata volt a ma is híres oswestryi posztgraduális centrummal. A mai napig oda járnak képzésekre Amerikától Ausztráliáig. Ő egy ottani, ausztrál származású professzorral egy kongresszuson ismerkedett meg, és olyan jó kapcsolatot ápolt vele, hogy sorban küldte a fiatal kollégákat Angliába. Én már a harmadik-negyedik voltam a sorban az ortopédiai klinikáról. Az ottani képzés hihetetlen alapokat adott.
Csípő-, térd- és gerincsebészetet tanult. Miért így választott?
Ez egy általános ortopédiai ösztöndíj volt, és az ortopédiában a mai napig a csípő- és térdsebészet az uralkodó. Most már kezdenek "feljönni" a váll- és az egyéb ízületek, de abban az időben a csípő és a térd volt a meghatározó. Megalapozva az ottani kapcsolatokat, egy második ösztöndíjjal közeli kapcsolatba kerültem a professzorral, megismertem az ottani gerincsebészeti osztály vezetőjét, Eisenstein professzort, aki egyébként a világhírű filmrendező rokona. Amikor Magyarországon járt, készítettek vele egy interjút a Magyar Televízióban is. A lényeg tehát, hogy megismerkedtünk, és visszahívott. 1988-ban és 1989-ben voltam kint általános ösztöndíjjal, majd 1991-ben és 1992-ben az ő osztályán töltöttem el egy évet, gerincsebészettel foglalkozva.
Mit lehetett átemelni, átörökíteni a tanultakból itthonra?
Anglia élen járt a csípőprotetikában. Nem messze Oswestrytől van Wrightington, egy szintén méltán híres klinika, ahol Sir John Charnley tevékenykedett. Ő találta ki az endoprotetika, a belső protézis ma is működő elvét. Egy olyan ötvözetet hozott létre, melyben a műanyag mozog a fémen, és évekig, évtizedekig működik egy élő szervezetben úgy, hogy nem kopik el.
Hazatérése után hasznosította a tanultakat: egyrészt a PhD-fokozat megszerzésekor, másrészt pedig maradt a SOTE Ortopédiai Klinikáján, ahol egyetemi docensként dolgozott tovább. Ez fiatal orvosként nagyon nagy lépcső volt?
Marasztaltak Ostwestryben, ezért felhívtam Vízkelety professzort: elmondtam neki, hogy ajánlatot kaptam, és kérdeztem, mit szól hozzá. Azt válaszolta, hogy rám itthon van szükség, jöjjek haza. Tartoztam neki annyival, hogy hazajövök. Talán ezért is kaptam a klinikán egy tizenhárom ágyas osztályt, majd miután megszereztem a PhD-t, a legfiatalabbként lettem egyetemi docens a Semmelweis Egyetemen. Ezt mind annak köszönhetem, hogy hazajöttem, és a magyar betegeket szolgáltam.
Ám nem sokkal később Székesfehérvárra vezetett az útja!
Amikor elindultam az egyetemre, a szüleimnek megígértem, hogy hazajövök, de ettől azért el lehetett volna tántorítani. Valahogy mégis mindig bennem volt, hogy ezt megígértem, erre készültem. Mindenki tudta ezt rólam. Az akkori vezetésnek is megsúghatták: az orvosigazgató megkeresett, mert hallotta, hogy vissza fogok jönni Székesfehérvárra, és azt kérdezte, tartom-e még az ígéretemet. A karrierem nagyon jól alakult, hiszen egyetemi docens voltam, és lett volna még tovább, ennek ellenére azt mondtam, hogy megígértem, jövök! Tudtam, hogy Fehérváron nagyon jó az infrastruktúra, a műtők, a felszereltség. Perjés főorvos gyakorlatilag felépített egy olyan osztályt, amibe csak bele kellett ülni és vinni tovább.
Tehát elhagyott egy komoly karrierlehetőséget, és közel húsz esztendő után visszatért. Fehérváron viszont újra kellett építkeznie. Hogyan fogott hozzá?
Nem nagyon kellett építkezni. Ha az alapok megvannak – és azok megvoltak – akkor csak futtatni kell tovább az osztályt. Hálás volt az ortopédszakma is nekem: annyira értékelték hogy egy vidéki kórházat választottam, hogy az ortopédiai társaság főtitkára, majd elnöke lettem. Korábban mindig Budapestről vagy az egyetemi városokból, Debrecenből, Szegedről, Pécsről került ki a társaság vezetője. Ráadásul akkor még nem is voltunk egyetemi oktatókórház, tehát egy közkórházból érkeztem. Vállaltam az úttörőszerepet, és megmutattam, hogy vidéken is van élet.
Nagyon sok mindennek kellett történnie ahhoz, hogy egyetemi oktatókórház lehessen a Szent György Kórház. A folyamatos fejlődés záloga pedig egy olyan orvos csapat volt, akik Kuchár Ferenc vezetésével mindent megtettek azért, hogy ezt a szintet elérjék. Ezek mennyire voltak fontos évek az ön pályafutásában?
Nagyon érdekes változások mentek végbe a mozgásszervi sebészetben. Székesfehérvár volt szinte az egyedüli kórház, mely létrehozta a Mozgásszervi Sebészeti Centrumot is. Már említettem, hogy az ortopédia és a traumatológia nagyon közel áll egymáshoz. Végbement egy olyan folyamat, hogy ezt a két szakmát megpróbálták összehozni – Angliában például ortopédiának hívják a traumatológiát, ott csak ortopédiai osztályok vannak, ők csinálják a traumatológiai ellátásokat is. Két vonulat van, a német és az angol. Mindvégig vita volt itthon, hogy nálunk mi legyen, és ebben közrejátszott az is, hogy a traumatológusokat nem fogadták el külföldi munkára, csak ortopéd szakvizsgával. A két szakma hazai képviselői leültek, és azt mondták, hogy rendben van, az ortopédia bevállalja, hogy a traumatológusoknak megszervezi az ortopédiai szakvizsgát, az ortopéd orvosok pedig megcsinálják a traumatológiai szakvizsgát, így gyakorlatilag tíz-tizenöt éve már közös a szakvizsga is. Tehát ha ma szakvizsgázik egy kolléga, már ortopéd-traumatológus szakvizsgát kap. Mi 2008-ban összehoztuk az ortopédiát, a traumatológiát, a kézsebészetet és a sportsebészetet egy ernyő alá. Ez lett a Mozgásszervi Sebészeti Centrum.
A főhajtás és a köszönet a sok gyógyulttól természetes, ugyanakkor nagyon fontos, hogy azt az utat, amely a gyógyuláshoz vezetett, az új eredményekkel együtt megismerjék mások is. Ezt viszont publikálni kell, amiben szintén élen jár. Mennyire fontos ez az orvostársadalom számára itthon és külföldön?
A publikációk azért fontosak, mert így megismerhetik az embert. Száz olyan közleményem van – egyharmaduk angol nyelven – melyekben a közlésre érdemes mindennapi tevékenységemet összeszedem. Az egyetemen egyébként is van egy kényszer: általában évente legalább egy közleményt ki kell adni. Nekem ez nem tetszett, én akkor szeretek publikálni, ha van mondanivalóm, ha úgy érzem, hogy annak van üzenete.
A díjak, amelyeket átvehetett, megerősítést jelentettek?
Igen, de nem azért csinálja az ember. Soha nem néztem, de most, hogy főigazgató vagyok, látom, hogy mindenkit az érdekel, mennyi a fizetése. Én életemben nem néztem meg, hogy mennyi a fizetésem, amikor nem volt egyéb jövedelmem, akkor sem figyeltem, mennyit keresek. Csináltam a dolgomat. Szerettem a szakmámat, és mindig az ügy érdekelt. Az ügy szolgálata, amivel aztán járt pénz, jó fizetés, érmek és elismerések.
Mondhatjuk, hogy ez egy üzenet is a kollégáknak?
Sajnos a fiatalok – tisztelet a kivételnek – nem ilyenek. Lejár a munkaidejük, és szaladnak tovább. Mi azt tanultuk, hogy addig maradunk, amíg el nem végeztük a munkánkat. Annak idején, a klinikán, este hét-nyolc előtt nem mentünk haza soha. Ma a fiatalok azt mondják, hogy ettől eddig van a munkaidejük. Lehet, hogy jogosan, lehet, hogy igazuk van. De én mégis azt mondom, hogy nincs igazuk, mert ezt a munkát, a betegek szolgálatát nem lehet időintervallumhoz kötni, ezt csinálni kell folyamatosan!
