A zene, ami szavak nélkül is megszólít, a dallamok átölelnek, körbevesznek szépségükkel!

Azt gondolom, a legfontosabb feladat a zene és az érték továbbadása. Az életemben mindig a minőség, a szakmai elkötelezettség, az érték létrehozása és továbbadása az első.

Zene. A dallamok átölelnek, körbevesznek, szépségükkel lelket csókolnak, simogatnak, drámaiságukkal elborzasztanak, pezsdítő dallamukkal felébresztenek, lábat mozdítanak, és visznek előre. A muzsika csodákra képes. Magányosan elgondolkodtatnak, társaságban röpítenek, minden nap több és több zene kell az embernek, és akkor a lélek nem öregszik.

Ruff Tamásnak a zene az élete. Nyolcéves volt, mikor kézen fogta édesanyját, és kérte, vigye el a zeneiskolai beiratkozásra, mert ő zenét akar tanulni.

- Lám, ebben az esetben mintha megfordult volna a világ. Hogy is volt ez?

- Valahogy így történt, két okból. Az egyik, hogy a családunkban volt zenész, az unokabátyám, aki trombitált. Zalában, egy Hahót nevű községben laktunk, innen 25 kilométert kellett ahhoz utazni, hogy valaki zeneiskolába járhasson. Nekem ez olyan megfoghatatlan csoda volt, hogy valaki csak úgy, egyszerűen felül a buszra, és hopp, elmegy Kanizsára zenét tanulni. Ez egy gyereknek már szinte földöntúli, misztikus dolognak tűnt. Nyolcéves voltam, amikor Nagykanizsára költöztünk, és rövidesen úgy döntöttem, ha már itt vagyok én is zenét akarok tanulni, mégpedig trombitálni.

- Miért pont trombita? Hiszen az ön gyerekkorában már menőbb hangszer volt a gitár és sok más zenélésre alkalmas szerkezet.

- Ezt láttam az unokabátyámtól, és tetszett, ahogy trombitált. A televízióban és élőben is láttam koncerteket, például a Neotont és más zenekarokat, akiknek a koncertjein voltak session zenészek, és tetszett, hogy a trombita, harsona és más hangszerek is szerepet kaptak a színpadon. Én is közéjük akartam kerülni.

- Trombitából érettségizett. Nehéz tételt kellett elfújni a bizottságnak?

- Éppen a napokban beszélgettem erről a gyermekeimmel, akik nagy érdeklődéssel hallgatták, hiszen nekik még az érettségit a magyar, a történelem, a kémia és a fizika jelentik. Meséltem nekik arról, hogy a zeneművészetin a zenei tárgyakból is kellett érettségizni, és kellett játszani barokk, klasszikus és modern zeneműveket egyaránt. Az interneten megmutattam nekik azt a művet, amivel érettségiztem, Hummel trombitaversenyét. A gyerekek elcsodálkoztak, hogy jé, apa, te ilyet is csináltál? Igen, csak éppen negyedszázada.

- Trombitásként milyen zenei stílus állt közel önhöz?

- A trombitálással éppen úgy vagyok, mint a vezényléssel, vagy bármilyen más zenéléssel: nem ragaszkodok egy stílushoz. Ha azt kérdezik, milyen zenét szeretek, a válaszom egyszerű: jót. Klasszikus trombita szakra jártam, de egyetemistaként már játszottam jazz-rock zenekarban, Big Bandben egyaránt. Nem rangsoroltam, melyik a fontos, melyiket szerettem jobban, számomra az volt a lényeg, hogy zenéljek! Fontos volt, hogy jó zenét, jó zenészekkel játsszak. Sok időt fordítottam a gyakorlásra, és miközben tanultam a könnyűzenei frazírokat, rájöttem, hogy nem elég a kottát tudni, hanem azokat az „ízeket”, hangulatokat is el kell sajátítanom, amitől a zene élővé lesz. Mert a zene egy más, különleges, sajátos nyelv.

- A suszter sem cipőt javít szabadidejében, a zenész sem katonazenét játszik otthon pihenésképpen. Milyen zene tudja kikapcsolni, ellazítani?

- Ez is elég vegyes. Bartók Concertóját képes vagyok akárhányszor meghallgatni, mert nagyon szeretem, és nagyon közel áll hozzám. Ugyanakkor a ’70-es évek jazz-rock zenekara, az amerikai Chase együttes is nagy hatást tett rám. Olyat alkottak, ami azóta is egyedülálló. A három lemezüket rengetegszer hallgattam, hallgatom. Ez keményebb műfaj. Tehát klasszikus zenét és jazzt hallgatok főleg, de időnként szeretek elkalandozni a rock világába is.

- A régi klasszikusok, a maguk korában forradalminak számító Beatles, a Stones, és a többiek egyáltalán nem hatottak munkásságára?

- Megfogtak, de csak áttételesen. Gyerekként nagyon sok Hobo Blues Bandet hallgattam, és ma sincs ez másképp. Van vagy 20 lemezem tőlük, és általuk ismertem meg a Rolling Stonest, a Doorst és a többieket.

- Színház az egész világ. Az ön világa mennyire színház?

- Ha színház, akkor szerep, és ha szerep, akkor szerepjáték. Igyekszem azoknak a szerepeknek megfelelni, amikbe belekerültem, ami része a mindennapjaimnak. Maga a színház nagyon közel áll hozzám. Szeretem a színházi létet, a színház világát, azon belül pedig különösen a színházban való zenélést. Karmesterként nagy kihívás a számomra a zenekart irányítani, kipuhatolni, hogy a zenével miképp lehet életet adni a darabnak, miként lehet inspirálni a zenészt és a színészt úgy, hogy észre sem vegye, hogy a zene hatással van az alakítására. Nagyon szeretek színházban dolgozni, karmesterként, vagy zenészként, elől, vagy hátul, mindegy, csak részese lehessek az alkotómunkának! Hiszen ott, a deszkákon minden este egy új csoda születik még akkor is, ha már harmincadszor játsszuk ugyanazt a darabot. De, hogy az élet mennyire színház, azt nem tudom. Én nem tartom a mindennapjaimat színháznak. Zenélek, és hogy mindezt egyenruhában vagy éppen szmokingban teszem, ez számomra teljesen természetessé vált.

- Mindennapi munkájában zenész, karmester vagy parancsnok?

- Egy karmester akkor is parancsnok, ha nem katona. Hiszen embereket irányítunk, utasításokat adunk. A hadseregben ez pofon egyszerű, mert ezt az irányítást parancsnak hívják, s ezt illik, mi több, kötelező betartani. De ugyanez a hierarchia megvan a színházban, a zenekarban és a legkisebb emberi közösségben egyaránt, ha van egy ember, aki elől áll és viszi a csapatot. Rá kell figyelni, hiszen ezért áll ő éppen elől.

- Parancsnok, de pedagógus is volt. Nem hiányzik a tanítás?

- Tény, 10 évig tanítottam. Szigetváron, majd Harkányban a zeneiskolában trombita tanár voltam. Olyannyira szerettem és érdekelt ez a munka, hogy hamar felfigyeltek rám, és fiatalon, 27 évesen már zeneiskola vezető voltam Harkányban. De erről a megtisztelő megbízásról egy év múlva lemondtam, és inkább az aktív zenélést választottam, mert még sokszor, sok emberrel akartam mindenféle zenét alkotni. Úgy voltam vele, ha majd kicsit megfáradtam, akkor majd leállok, és tanítok. Ma ezt úgy látom, ha az ember megfáradt, akkor ne tanítson, mert a tanítás nagyon is komoly, felelősségteljes tevékenység, amely teljes lelkületet, elhivatottságot, folyamatos megújulást igényel, csakúgy, mint a színpadon való zenélés.

- Mi volt az, ami annyira megfogta, hogy önként, vigyázzmenetben masírozott be az egyenruhába?

- Soha nem állt távol tőlem az egyenruhás lét, édesapám rendőr nyomozóként ment nyugdíjba. Kicsiként minden este láttam, amint hazajött egyenruhában, vagy voltam nála a kapitányságon, láttam hol és hogyan tárolják a fegyvereket, figyelhettem a napi életüket. Tetszett és érdekelt ez a világ, ha nem is tudatosan, talán inkább tudat alatt. Szeretem a rendet, szeretem, ha fegyelem van körülöttem, alighanem ezért is nyitottam szívesen a katonazenész pálya irányába. Zenészként nagyon is érdekelt az alkotói lét, az alkotómunka, ennek a lehetőségét a karmester munkájában láttam, ami nagyon érdekelt. Először kórusvezetést tanultam, és izgatott, hogy a zenekarral miként lehet különböző hangzásokat elérni. Az is izgalmas kérdés volt, miként lehet inspirálni embereket arra, hogy együtt dolgozzanak? Ezért is jelentkeztem a zeneművészeti főiskola fúvóskarnagy szakára; az első vizsga után tisztában voltam vele, hogy igen, ezt akarom hivatásként tenni a továbbiakban. Erre pedig csak egyenruhában volt lehetőség, hiszen a katonáknak, a rendőröknek, a tűzoltóknak, a pénzügyőröknek vannak hivatásos zenekarai, nálunk civil fúvós együttesek csak elvétve vannak. Az élet hozta úgy, hogy tanulmányaim közepette lett egy karmester-helyettesi hely Kaposváron, a honvéd-zenekarban. Bevonultam, letöltöttem a sorkatonai szolgálatot, és ott maradtam.

- A zene és a humor nem áll messze egymástól. Egy utcai fesztiválon showmannak kell lenni. Ez messze áll az egyéniségétől?

- A humor fontos része az életnek, de egy fellépésen inkább a jókedv a meghatározó a számomra. Szoktam mondani, hogy lehet véres kézzel vezetni egy zenekart, de így jó produkciókat nem lehet létrehozni. Azt szeretem, ha jókedvvel tesszük a dolgunkat, és a zene, amit játszunk, híven sugallja ezt. Igyekszem az egészséges jókedvet fenntartani a csapatban. A humor kell, de a bohóckodás már idegen tőlem. Szeretem az irodalmat, szeretek az emberekkel beszélni, bevonni őket a produkcióba, de a marháskodás távol áll tőlem.

- Meséljen a családjáról...

- A feleségemmel van három gyermekünk. Miképp viselik a munkából adódó távolléteimet? Változóan. Amikor nagyon sűrű időszak volt (vagy van), az néha nehéz, de elfogadták, hogy a zenész élete az ilyen. A feleségem nemrég azt mondta, hogy én akkor vagyok igazán önmagam, ha sokat dolgozhatok, alkothatok. Nagyon büszkék arra, amit csinálok.

- Katonazenészként, hogy látja: a civilek és a katonák mennyire tudnak egymáshoz kerülni?

- Biztos, hogy szükség van arra, hogy a katonák és a civilek közel kerüljenek egymáshoz, nem véletlenül van a honvédség vezetésén belül Társadalmi kapcsolatok osztálya. A katonák világa zárt, kicsit különleges, kicsit misztikus. Sokan elképzelni sem tudják, mit csinál egy katona. Ez addig jó, amíg így van, mert ez azt jelenti, hogy nincs szükség a katonákra, mert béke van. Amint van azonban egy árvízhelyzet, vagy hirtelen előáll mondjuk egy határvédelmi feladat, akkor veszi észre mindenki, hogy milyen jó, hogy vannak katonák. De ez így jó! A HTBK-nak, különböző társadalmi szervezeteknek és a katona-zenekaroknak is fontos feladatuk van e kapcsolatok javításában, erősítésében. A katonazenekar jó kapcsolati lehetőség a civilek felé. Hiszen akármikor meglátnak egy katonazenekart az utcán, és akár szeretik az emberek a katonákat, akár nem, akár szeretik a fúvós zenét, akár nem, és ha nincs is semmilyen kapcsolatuk a katonákkal, akkor is mosolyognak, mert a katonazene jókedvre deríti őket. És ennek jó üzenete van.

- A szimfonikus zenekar új feladat az életében, más, mint ami korábban volt…

- Ez valóban új kihívás, amihez nagy várakozással és lendülettel kezdtem hozzá. A szimfonikus zenekar vezetése az eddigi munkám nagyon szép szakmai kiteljesedése.

- Zenekar ez is, az is. De a szimfonikus zenekar teljesen más, mint a katonazenekar. Megismerte már ezt a „másságot”?

- Abszolút! A tanulmányaim és aktív szakmai életem során egyaránt rendszeresen játszottam szimfonikus zenekarokban. Azt gondolom, a legfontosabb feladat a zene és az érték továbbadása. Az életemben mindig a minőség, a szakmai elkötelezettség, az érték létrehozása és továbbadása az első. A zenélés alkotó és kreatív munka, de a vezetés szintén. A zenészek pontosan tudják, érzik, hogy az igazgatást, a háttérmunkát tökéletesen alkotó tevékenységként élem meg. Mindig azon dolgozom, hogy a művészek nagyot, szépet alkothassanak a színpadon. Ezért hoztam magammal egy vezető karmestert, Dobszay Pétert, aki egyben az együttes művészeti vezetője is. Az ő munkássága meghatározó a zenekar életében. Újdonság, hogy van fiatal, kortárs zeneszerzőnk is, Dobri Dániel, aki a Vörösmarty Színháznak nyolc éve a zenei vezetője és zeneszerzője. A kortárs zenéért a kortárs zenei műhely művészeti vezetőjeként felel majd. Közös célunk, hogy a hagyományos klasszikus zenei értékek közvetítése mellett Székesfehérvár a kortárs zene központjává is váljon. Elindultak a bérletes előadásaink és a Kortárs zenei sorozatunk, de vannak még terveink bőven.

- Nem hiányzik a karmesteri pálca és a reflektorfény?

- A katonazenekart továbbra is dirigálom, amit velük elkezdtem, nem hagyom félbe, ez a két művészeti munka jól megfér egymás mellett. Nyilvánvaló, hogy nagy feladat, de célom mindkét helyen becsülettel helytállni.