Beszélgetésünket tegező formában olvashatják, nézzék el ezt, mert több évtizedes ismeretség köt össze bennünket.
Oly korban voltál tizenéves, amikor a fiataloknak lázadni érdem volt. A beat korszak megfogott, hatott rád?
Polgárdiban születtem, ott is érettségiztem. Történt, hogy egyszer nem más, mint Fidel Castro jött hozzánk, a téeszbe látogatóba. Szórtuk az utcát zúzott kővel. Pásztohy tanár úr fia - az ifjabb Domonkos, aki akkor egyetemista volt - is ott lapátolt velünk és beszélgettünk. Tudta, hogy én tanulok harmonikán zenélni, de Domi messzebb látott. Mondta, hogy figyelj, a Beatles együttes, na az valami csoda, rájuk nagyon figyelj! A mai napig hallom, ahogyan lelkesedett a gombafejűekért. Utánanéztem, hogy mi is ez a zene, így aztán a harmonika is “megtanult” néhány Beatles nótát. Az egyik barátom elhívott zenélni egy estre, de az lett a többórás játék vége, hogy megdagadt a karom és a mellem.
Na, mondtam, erről ennyit, húzkodja a kozák expandert, aki akarja...
Amit kaptam pénzt - azt kiegészítve - ötszáz forintért megvettem az első gitáromat, és tanultam e hangszer rejtelmeit.
És hogy voltál immár gitározó srácként a Beatlessel?
A Beatles tetszett, nagyon jó, dallamos zenét játszott. A szöveggel kínlódtam, kínlódtunk, de a középiskolában angolul is tanultunk, így amolyan félfonetikusan sikerült leírni a szövegeket.
Álmodoztál arról, hogy majd egyszer híres beat, pop, vagy rockzenész leszel?
A zenével mindenképpen foglalkozni akartam, de abból, hogy kiből milyen zenész lesz, az a szerencsés találkozásokon múlik. Ha olyanokkal találkoztál, akik inspiráltak, hajtottak, hogy figyelj hoztunk új zenéket, gyerünk, dolgozzunk rajta, az jó. Én is találkoztam ilyen barátokkal. Úgy volt, hogy a beat-zenészek elküldik a feledés homályába a korábbi tánczenét, de aztán nagyon is tánczenévé vált a beat. A ‘70-es évek közepén a Deep Purple, itthon a P. Mobil, az igen! Ezekben az években indult a rock, de ezt – talán társak híján - sosem játszottam, a zeném a beat és a tánczene határain belül mozgott.
Történelmi kor volt a ‘60-as évek. Hippimozgalom, diáklázadások világszerte, egy új ifjúsági kultúra létrejötte jelentette ezt a 10 évet. Hogy élted ezt meg ifjúként?
Emlékszem, hogy 1968. augusztus 20-án Bakonycsernyén játszottunk a búcsúi bálban. Másnap kora reggel mentem haza, Polgárdiban leszálltam a vonatról, kezemben a gitárral és az erősítővel. Döbbenten láttam, hogy rengeteg tank ment az úton. Tudjuk mi történt akkor Prágában, nyeltem, köpködtem a port. A mi házunk előtt volt napokon keresztül a tankok felvonulási útvonala. A tankok mentek, hallgattam a rádiót, és a hideg lelt, na ez maradt meg bennem a legélénkebben ebből az időszakból. A többi, amit mondtál, az csak úgy természetesen jött.
Milyen államosokon jutottál el oda, hogy Székesfehérvár megkerülhetetlen zenésze lettél? A Vörösmarty Társaság, az irodalmi-zenei estek, színházi fellépések jelzik utadat.
Nekem nagyon nagy szerencsém volt. Itt vagyunk, a hajdan volt Építők Művelődési Ház udvarán. Egyszer a Szabó Lui szólt, hogy unja már a tánciskolában a zongorázást, vegyem át tőle. Így kerültem az Ásó Pista tánciskolájába zongoristának Majd később - amikor a Gorsium zenekar kiszállt innen - fenn a nagyteremben sokat játszottunk Tóth Pista hívására Flamingó zenekar néven.
Szerettem volna másfelé is haladni, saját, szóló zenére gondoltam.
Szöveget írni nem tudok, ezért a versek felé fordultam, azokat zenésítettem meg. Kerestem és találtam nagyszerű verseket, így kerültem a helyemre. A színházi zenélés úgy jött az életembe, hogy 2000-ben a Kneifel Gyuri hívott, hogy a Vörösmarty Színházban bemutatják a Holdbéli csónakost, és abban Kaláka számokat kellene gitározni. Ezután jöttek sorban a darabok. Ezekhez is szerencsés találkozások kellettek.
Gondolom a versekkel az örök szerelmed nemcsak akkor kezdődött, amikor elhatároztad, hogy egy szál gitárral verseket zenésítesz meg, ugye?
Persze, hogy nem! Minden gyerek, aki szereti az irodalmat, az már gyermekkorban verseket farigcsál. Én is irkáltam a verseket, amelyekből már semmire nem emlékszem. Adyból érettségiztem, mellette József Attila volt a nagy kedvenc, aztán később Sinka István, aki akkor nem nagyon kapott lehetőséget arra, hogy megismerjék...
Ha magad mögé, eddigi éveidre visszanézel, látsz olyat, amit szerettél volna, de nem sikerült megvalósítanod?
Tulajdonképpen minden sikerült. Szerettem volna színházban zenélni, megadatott. Szerettem volna – egy félresikerült kaland ellenére - népzenét játszani, sikerült. Szerettem volna rendezvényeket honosítani, megtehettem. Szerettem volna felvételeket készíteni, stúdiózni, azt is csináltam, a fiaimmal zenélni, megvalósult. Nincs okom panaszra!
Mondhatni fiatal vagy, hiszen McCartney, Jagger a nyolcvanadik événél jár. Mi van még előtted, amit mindenképpen szeretnél még megtenni?
Lehet, hogy meglepő, de lassan abba kellene hagyni a gitáros trubadúrkodást. Csinálják a fiatalok. Van egy igazán komoly harmonikám. Bekerültem a július 15-én Siófokon bemutatott Levi’Story című klezmer musical zenekarába. A Jávori Fegya írta a zenéjét, a dalszövegeket a Sziámi. Októbertől majd Veszprémben lesz látható.
Keretes történet az enyém, harmonikával kezdtem, azzal is fejezem be. Ja, vagyis inkább folytatom...!
