Spányi Antal püspök gondolatai arra bátorítanak, a járvány okozta bezárt helyzetünkben hogyan éljük meg Isten igazságosságát és irgalmasságát és váljunk annak hirdetőivé elsősorban ott, ahol élünk, azon a helyen, ahová küldetésünket kaptuk.
Püspök úr, hogyan forduljunk most Isten irgalmasságához, amikor körülöttünk annyi nehézséget okoz a járvány, komolyan megváltozott élethelyzetünk, mondhatjuk, kritikus szituációba kerültünk?
Ha helyesen gondolkodunk, akkor tudjuk, hogy mindenféle élethelyzet alkalmas arra, hogy Istennel kapcsolatba kerüljünk, és mindenféle helyzet arra tanít, hogy megkeressük, mit vár az Isten tőlünk, milyennek kell lenni az életünknek. Persze amikor az ember nehézségekkel találkozik, és szenvedéssel kell az életét élnie, vagy szorongások között telnek a napjai, akkor könnyebben ráhangolódik arra, hogy kérje Isten irgalmát, keresse az Istent. Igaz a mondás, hogy a bajban az emberek mindig istenhívők lesznek. Én úgy gondolom, hogy most, amikor megtapasztaljuk a mindennapi életünk terheit, – amelyek azért elviselhetők, – meg kell értenünk, hogy Istennek van szándéka ezekkel és biztos, hogy jobbító szándék, amely a javunkat szolgálja.
Szent Fausztina nővér szerint minél inkább eltávolodik az ember Istentől és az irgalom misztériumától, az Egyháznak annál inkább joga és kötelessége, hogy „hathatós kiáltással” forduljon az isteni irgalomhoz.
Az isteni irgalmasság valami csodálatos dolog, húsvétkor ünnepeljük a megváltásunk beteljesülését. Azt, hogy úgy szerette Isten ezt a világot, hogy Egyszülött Fiát adta oda érte. Ünnepeljük ekkor Krisztusnak azt a készségét, amellyel igent mondott az Atyának, elfogadta az Atya akaratát, és azt az utolsó csepp leheletéig, utolsó csepp véréig hűségesen teljesítette. És mindezt miértünk tette, hogy bennünket megváltson és szabadítónk legyen. Őáltala jutunk az atyai házba. Fontos ezt tudnunk és látnunk, mert itt értjük meg Istennek a jóságát, amit egy felületesen gondolkodó ember Isten részéről érthetetlennek talál: hogyan okozhatja fiának halálát, hogyan engedheti meg, hogy a mi életünkben is szenvedések történjenek, mikor Ő mindent tudó, Mindenható. De, ha mélyebben látunk, messzebbre tekintünk, akkor megértjük, hogy az Atya minden tette jóság, szeretet és irgalom. Minden tette az embert fölemeli a bajban, a nehézségben, a próbatételben. Azt az Istent keressük, aki nem elveszi tőlünk a próbatételeket, hanem fölszabadít bennünket a keresztek és a megpróbáltatások súlya alól. Erőt ad mindennek az elviselésére, fényt ad nekünk, hogy mindent megértsünk, meg tudjuk fogalmazni a miérteket, és megtaláljuk Isten szeretetében, az Ő irgalmasságában a választ.
Fausztina nővér ma is üzen nekünk, hogy a családok bezártságukban éppen a korlátok nélküli isteni irgalomban bízva tanuljanak meg újra élni.
Sok dolog úgy tűnt, természetesen jár nekünk, az élettel magától értetődően együtt járó dolog az, hogy kényelmes otthonunk van, hogy egészségesek vagyunk, hogy van munkahelyünk, tudunk tervezni előrelépéseket az anyagi jólétért. Mindent, amink volt, magától értetődőnek vettünk. Volt, aki azt mondta nekem, milyen érdekes, megengedtük, hogy a pedagógusokat szidják vagy esetleg bántalmazzák, most bezárták az iskolákat – nyilván a betegség veszélye miatt – és most a szülők megláthatják, hogy mit jelent a gyerekeket tanítani, milyen kemény munka az, milyen áldozat, fáradság, és mennyi törődést igényel ez a pedagógus részéről. A családi közös életet is próbáltuk lazán kezelni, most összezárva vannak a családtagok, és meg kell tanulniuk egymást szeretetben nemcsak elviselni, hanem egymás szeretetét szolgálni. Amikor a családtagok együtt vannak, ez egy óriási lehetőség, hogy amit kezdtünk elfelejteni, vagy magától értetődőnek tekintettük, most újra meglátjuk, mekkora feladat és mekkora ajándék számunkra Istentől. Természetes, hogy egy ilyen összezártságban, bezártságban, amikor viszonylag kevés inger éri az embert, monotonná válik az élet, de az embernek meg kell találnia az új formákat, észre kell vennie az új lehetőségeket.
Meg kell tanulnunk azt is, hogy a másikat elfogadom olyannak, amilyen, elviselem és nem ellene teszek a másiknak, hanem szeretetben vagyunk egymás iránt és egymásért.
Úgy gondolom, egy nagy lehetőség az isteni irgalmasság részéről ez a járvány, hogy olyan kincseket találhatunk meg és ismerhetünk föl, amelyeket nem tekintettünk annak, és ezért nem is vigyáztunk rá. Nagy ajándék, hogy felfedezhetjük egymás szeretetét, annak örömét, hogy milyen boldogság mást örömmel megajándékozni. Ez az igazi öröm, az igazi boldogság, és ezt a Jóisten segítségével képesek vagyunk megtenni, az Ő segítségével megtalálhatjuk ezt az utat.
Püspök úr, az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit nem lehet korlátok közé zárni, hogyan éljük meg ezeket a jelen körülmények között is?
Úgy gondolom, hogy az embernek ott kell az irgalmasságot gyakorolni, ahol az élete zajlik.
Most bezártságban és a családban telik az életünk, és azt hiszem, hogy ez az elsődleges tere annak, hogy mi az irgalmasság cselekedeteit gyakoroljuk. De természetes – ahogy ezt a kormányzat is többször kéri –, hogy a járvány idején próbáljunk önkéntes munkával segíteni másokon, törődjünk az öregekkel, azokkal, akiknek nincsen lehetőségük, hogy igazán tudjanak magukról gondoskodni. Az irgalmasság testi cselekedeteit – azt hiszem – így lehet most leginkább gyakorolni és megtenni, de természetesen bőven van alkalmunk, – talán még több is – az irgalmasság lelki cselekedeteinek gyakorlására. Amikor valaki elfeledkezik a kötelességeiről, amivel nem csak önmagát, de a másikat is veszélyezteti, szólni kell szeretettel. De fontos tanítani az embereket, hogy hogyan is éljenek egy ilyen helyzetben, jótanácsot adni annak, aki nem is érti ezt a helyzetet, és össze van zavarodva esetleg. Segíteni kell azoknak, akiknek ez a helyzet nagyon nehéz, vigasztalni vagy éppen a béketűrésre bátorítani. És természetesen imádkoznunk kell.
Fausztina nővér naplóját olvasva, mintha Krisztus azt akarta volna kinyilatkoztatni, hogy a rossz – amelynek az ember létrehozója és áldozata – végső korlátja éppen az isteni irgalom.
Olyan szép az a történet a Szentírásban, ahogy az Úr Jézus az irgalmat gyakorolja. Hányszor látjuk őt úgy, mint aki a bűnösökkel találkozik, és megbocsátja a bűnöket: „Menj, és többé ne vétkezzél” – mondja, és mert tudja, milyen az emberi természet, Péter kérdésére, hogy hányszor is kell megbocsátani, azt válaszolja 70-szer 7-szer. Vagyis nincs határa a megbocsátásnak, nincs az, hogy most már annyiszor megbocsátottam, többet nem bocsátok meg. Ahányszor megbánják, ahányszor rászorulnak mások, annyiszor kell megtennünk, mert így bocsát meg nekünk is az Isten, és nekünk is így kell megbocsátanunk egymásnak. Fontos, hogy ne csak valami szép, lelki érzés legyen a megbocsátás, akár az, amit Istentől kérünk, akár az, amit egymás felé próbálunk adni. Legyen ez az életünknek az igazi, értékes tartalma, és ennek a gyümölcse az, amelyet a másik ember örömmel fogadhat el. Beépítve a mindennapjaiba, az élete több, könnyebb, felszabadultabb lehessen.
Szent II. János Pál pápaságában központi helyet foglalt el az isteni irgalmasság gondolata. Azt hangsúlyozta, hogy „az emberiség mindaddig nem talál békét, míg nem fordul bizalommal Isten irgalmához.”
Amikor az irgalmasság vasárnapját Szent II. János Pál pápa – aki akkor még nem volt szent – meghirdette, pontosan tudta, hogy mennyire rászorul a világ az Isten irgalmára, és pontosan tudta azt is, hogy az ember tud irgalmas lenni és tud „irgalmatlan” is. Azt is tudta, hogy hogyan tekintsünk arra a Jézusra, akinek a szíve szeret bennünket, aki itt maradt közöttünk az Oltáriszentségben, aki tanít minket az Egyházban, aki szól hozzánk a Szentírás szaván keresztül. Erre a Krisztusra kell tekintenünk, és Tőle tanulnunk, Őtőle kell erőt kapnunk. Az Ő szeretete inspirálja a mi szeretetünket, hogy igazán tudjuk azt tenni, amit az Isten tőlünk vár. Az irgalmasságot mindig azzal szemben kell gyakorolni, aki ott van mellettünk. Akit nem ismerünk, nem látunk, akinek a rossz cselekedeteiről esetleg hallunk vagy olvasunk, annak könnyű dolog megbocsátani. De annak, aki mindennap ott van mellettem, annak megbocsátani és elviselni az élet apró kis dolgait türelemmel tőle, fölülemelkedni ezeken és megadni az újrakezdés lehetőségét a másiknak és magamnak is szeretettel, úgy gondolom, ez a fontos cselekedet irgalmasság vasárnapján. És talán nem is egy imának az elmondására van szükség, mint valamiféle varázsigére, amelyet elmondunk, hanem arra, hogy az irgalmas, szerető Jézusra tekintsünk, aki a Jó pásztor, aki elmegy az elveszett bárányért, és nem „hazaveri”, hanem vállára veszi és úgy viszi haza. Örül, hogy most már ő is otthon van. Ezzel a szeretettel kell élni az életünket, ami nem a mi szeretetünk, hanem az a szeretet, amit Istentől kaptunk, és amit tovább sugározunk mindenki felé. Nyilván legerősebben, legintenzívebben azok felé, akik ott vannak közel, a hozzánk tartozók felé, azok felé, akik velünk együtt vannak.
