Akkor és ott beszélgettünk vele az elmúlt évekről, örömökről. Nyitányként életmű-leltárt készítettünk vele. Hetven éve kezdődött minden, Székesfehérváron, a kórházban született, de Bodajkon élt 18 évet, oda járt általános iskolába. Ott tanult meg írni, Edit tanító nénitől, de nagyon sokat köszön Ruprecht Ottónak, az osztályfőnökének, nyolcadikos korában ő mondta neki, hogy Németh László a legnagyobb magyar író. Ezt akkor elraktározta magában, ennek köszönhetően később nagyon sokat foglalkozott a munkásságával. Bár tény, nem olvasta a Németh László összest, például nem minden drámáját, de a regényeket valamennyit.
A Teleki gimnáziumot, a Pécsi Tanárképző Főiskola, az ELTE követte, a PHD doktori dolgozatát Bella István munkásságából írta.
Kabdebó Lóránt volt, aki mentorként segítette. Tanára volt a többi nagyszerű ember mellett Bécsy Tamás, akitől Pécsen nagyon sokat tanult.
Tanári pályámat Székesfehérváron, a Rákóczi Általános Iskolában kezdtem, ezt követte a Jáky Szakközépiskola, majd a Kodály Zoltán iskola. Ezek után a Kodolányi János Főiskola, ma Egyetem jelentette tanári munkásságom második felét. Emellett nagyon fontos volt a számomra az irodalomszervező tevékenység, amit a “'70-es évektől végzek - mondta.
Hány éves korában alakult ki életfogytig tartó irodalmi tevékenysége?
Nagyon korán. A tanári pálya mellett is az érettségi előtt döntöttem, azóta számítom az irodalommal kötött örök “szerelmet”. Eredetileg történelem szakra akartam menni, de nem vettek fel, a magyar szakra igen, akkor és ott kötelezem el magam végleg az irodalommal, és 1976 óta jelenek meg irodalmi folyóiratokban. Érdekes, éppen a jelenlévő Serfőző Simon Kossuth díjas költő egyik kötetéről írtam kritikát, az volt az első megjelent művem a Jelenkor folyóiratban. Az élet-leltárnak része a 800 megjelent írásom a különböző irodalmi folyóiratokban, lapokban, de emellett 36 kötetet is a magaménak mondhatok.
Vers, próza. Mi, mit jelent az Ön számára?
Mint mindenki, természetesen én is írtam verseket, de ezek nem voltak publikálhatók. Ami a kritikai tanulmányaimat illeti, ezek elsősorban a lírára és az epikára vonatkoznak, a drámára nem, bár tény, tavaly megjelent a Vörösmarty drámai tevékenységéről szóló tanulmányom. De minden irodalmi tevékenységnek szerepe van napjainkban, még akkor is, ha ezek a háttérbe szorultak. A verssel a költők azt mondják el, ami szinte elmondhatatlan, az epika meg alkalmas az objektív társadalmi ábrázolásra, de azt mondom, nem kell az irodalmi műfajok között sorrendet állítani.
Mi, mit jelent Bakonyi Istvánnak: önálló művet írni, illetve más művéről kritikát, tanulmányt írni?
A primer mű az mindig szépirodalmi alkotás. Mi, kritikusok, irodalomtörténészek a közvetítő szerepet kell, hogy játsszuk az olvasó és a szerző között, még akkor is, ha ez nem túlzottan divatos tevékenység mostanában. Annak az irodalomtörténeti írásnak vagyok a híve, amely magyar nyelven szól a tudomány eszközét is felhasználva, de úgy, hogy közben a követhetőség és az ékes magyar nyelv is megmaradjon. E téren nagy mesterünk volt Czine Mihály és még sokan mások.
Az Ön számára mi, micsoda? Az, ha azt mondják, ha Székesfehérvár és irodalom egyenlő Bakonyi Istvánnal, vagy a díjai, amivel irodalmi munkásságát ismerték el?
Bár nem azért dolgozik az ember, hogy díjakat kapjon, de az elismerés azért az jól esik. Ami pedig Székesfehérvárt illeti, sokan vagyunk itt, akik az irodalomért dolgozunk. Bakonyi István nem azonos Székesfehérvárral, hiszen bár tény, a város első az egyenlők között a számomra, de dolgoztam, dolgozok a régió és az egyetemes irodalomért is. Akikkel foglalkoztam, mint Bella István, Csoóri Sándor, Takács Imre jórészt ehhez a régióhoz köthetők, de a távolabbi írók munkássága érdekében is szeretettel dolgoztam.
Ön nem magányos irodalmár, sőt, nagyon is közösségi ember. Beszéljen kicsit a társaságairól...
Ezek is az irodalomszervezésről szólnak. A Vörösmarty Társaság elnöke voltam 1995-től 2010-ig, nagyon sok szép emlékem fűződik a Szent István Művelődési Házhoz, hiszen amikor a Társaság helyiségét felújították, éppen itt volt az otthonunk. Ez a múlt, bár a Vörösmarty Társaságnak ma is aktív tagja vagyok. A 2019-ban alapított Csoóri Sándor társaságnak nem az a szerepe, ami a Vörösmartynak, hogy sok irodalmi rendezvényen népszerűsítsük az írott szót. Itt kizárólag az életművel foglalkozunk. Zámoly Székesfehérvárhoz tartozó költészet, és a népzenei érdeklődés is fontos a számomra.
Az ember álmodozó fajta. Mi az, amit nagyon, nagyon szeretne még elérni, mivel gazdagítaná az eddig is gazdag életútját?
Nem járok a felhők fölött, igyekszem nagyon is a földhöz ragadni. Szeretném ezt a tevékenységet, amit eddig is tettem, addig folytatni, amíg az erőm, a szellemiségem engedi. Más álmom nincs.
