Színházi zeneszerzőként ismerünk, de hogy valaki eljusson egy olyan szintre, amelyet képviselsz, nagyon fontos az indíttatás. Menjünk egy kicsit vissza az időben, és látogassunk el Zalaegerszegre.
Zalaegerszegen nőttem fel, ott jártam általános és középiskolába is. Akkoriban a Hevesi Sándor Színház volt a város kulturális bázisa, Bagó Bertalan volt a főrendező – aki most már kilencedik éve itt Székesfehérváron művészeti vezető –, és Bereményi Géza a vezetőtársa. Ők ketten vitték a művészeti életet a városban. Én akkor voltam középiskolás, és volt egy dzsessz zenét játszó zenekarom.
Hogyan kerültél kapcsolatba Bagó Bertalannal és Bereményi Gézával?
Ennek is van fehérvári kötődése, hiszen van még egy ember, aki ebben a csapatban nagyon fontos szerepet játszott, és ő nem más, mint Kricsár Kamill, aki akkor szintén Zalaegerszegen volt színész. Ő egyszer letévedt a helyi Jazz Klubba, ahol nekünk minden héten volt egy fix péntek esténk. Nem sokkal később, a színháznak volt egy évfordulója, Kamill pedig meghívott bennünket, hogy adjunk ezen az ünnepen egy gálakoncertet, majd utána csináljunk egy bulit a helyi színészek klubjában. A két kulturális közeg így találkozott a városban.
Nem sokkal ezt követően lecsaptak rád a színházból. Ekkor mindössze 18 esztendős voltál, és elindulhatott a zeneszerzői pályád.
Jött egy vezetőváltás Zalaegerszegen, amikor is Bereményi Géza és az egész csapat távozott a színházból, és elkezdődött egy útkeresés, szabadúszás az egész társulatnál. Akkor hívott először Bagó Berci zenét szerezni, illetve kisebb munkákra Fehérvárra. Az első komolyabb színpadi zeneszerzői munkám Fehérvárhoz kötődik.
Miként fogadtad a Fehérvárra szóló invitálást?
2012-ben volt, nem vettek fel a konzervatóriumba dzsesszgitár szakra és ez óriási csalódás volt számomra. Akkor azt gondoltam, össze fog dőlni a világ, és egyáltalán nem úgy alakul majd az életem, ahogy azt én elképzeltem és terveztem. Aztán Bagó Berci felhívott, hogy ő rendezi Herczeg Ferenc Bizánc című drámáját – akkor lett Szikora János a társulat igazgatója –, és felajánlott egy lehetőséget, hogy írjak egy színpadi zenét ehhez a darabhoz.
Ezt pedig számtalan darab követte, például a Rómeó és Júlia, a Bűn és bűnhődés, a Lear király, és a legutóbbi, a Chicago, amelyben nemcsak zeneszerzőként, hanem karmesterként is közreműködtél. Tehát megtaláltad a helyed. Mennyire volt fontos számodra, hogy zeneszerzőként is bemutatkozz, hiszen ne felejtsük el, időközben elkezdted a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemet zeneszerzés szakon?
Szakmailag nekem a Lear király volt a legfontosabb, és nemcsak Cserhalmi György miatt, hanem mert ott ismerkedtem meg Ruff Tamással, aki a Helyőrségi Zenekar katona karmestere volt, és ez valóban egy nagyszabású, nagyon komoly munka zeneileg is. Rengeteget tanultam ezekből a munkákból a színpadról és a színpadi dramaturgiáról, és próbálom a koncertzenei tevékenységemet is ezen gondolatok alapján művelni. Alapvetően egy színpadi zenedramaturgiában gondolkodó szerző vagyok. Volt tíz kemény évem arra, hogy megtanuljam azokat a drámai folyamatokat, amelyeknek ugyanúgy élnie kell egy instrumentális szimfonikus zenekari műben, mint egy Shakespeare-drámában.
Gyakorta említed a Zeneművészeti Egyetem tanárait, Fekete Gyulát és Tallér Zsófiát. Tőlük, mint mestereidtől, mit lehetett elsajátítani, megtanulni?
Pontosan ugyanazt tanultam tőlük, amit Bagó Bercitől és Bereményi Gézától, csak más szemszögből, zenei aspektusból. Tallér Zsófia nemrégiben hunyt el, ő volt a doktori témavezetőm is a Színművészeti Egyetemen. Ő volt az utóbbi évtizedekben az a zeneszerző, aki a legtöbbet tudott a színpadról, a színpadi dramaturgiáról. Fekete Gyula is egy színpadi beállítottságú szerző, akitől megtanultam a legfontosabbat, hogy mindig tiszta legyen, mi az iránya egy darabnak, mi az a gondolat, amit szeretnénk megmutatni, átörökíteni.
A kortárs klasszikus zene melletti elkötelezettség nyilvánvalóan fontos számodra. Ez egyébként új utakat nyitott a külföldi szerepvállalásaid során.
Rómába először másodéves zeneakadémistaként jutottam el egy ösztöndíjjal. Egy nyarat töltöttem a római Santa Cecília Konzervatóriumban és a Római Magyar Akadémián Jókai Ági színésznővel, aki azóta már a feleségem lett. Vele csináltunk egy előadást Rómában, illetve koncerteztünk a városban és környékén. Játszottunk a darabjaimból és a dalaimból a Piazza Navona leggyönyörűbb koncerttermében, a Palazzo Braschi első emeletén, ahonnét be lehet látni a város szívébe. Adtunk koncertet Palestrina szülőházában, Tivoliban is, ahol Liszt Ferenc töltött el meghatározó éveket.
Rómából, az Örök városból újra megérkeztünk Székesfehérvárra, a Királyok városába. A szimfonikus zenekar igazgatói pályázata során, ahogy Ruff Tamás már elmondta, olyan fiatalokat invitált meg a zenekar vezetésébe Dobszay Péter és a te személyedben, akik szakmailag kifogástalanok, és a kortárs zenét, ami némiképpen eltávolodott a mai klasszikus zeneértő közönségtől, visszahozzák a köztudatba.
Amikor Tamás felhívott ezzel a gondolattal, és elmesélte a terveit a pályázatával kapcsolatban, beszéltünk egy órát. Amint letettük a telefont, azt éreztem, hogy Tamás megfogalmazta a vágyaimat. A kérdés az volt, mit szólnék, ha belevágnánk egy pályázatba, és összefoglalnánk a közös gondolatainkat a zenéről, illetve a szimfonikus zenekar vezetéséről.
Ez nyilván megjelenik majd a koncepcióban. De hogyan fogadta ezt az elképzeléssort Ruff Tamás?
Ruff Tamás és Dobszay Péter is nyitott volt ezekre az ötletekre, mivel azt gondolom, ez igazi unicum. Egy szimfonikus zenekarnak van egy kortárs zenei műhelye, ami nemcsak Magyarországon, hanem Nyugat-Európában, tehát egy sokkal gazdagabb közegben is kiváltságos dolog.
Tehát amikor elfogadtad a felkérést, nyilvánvaló volt, hogy már előre gondolkodtál.
Az én mániám vagy szenvedélyem a kortárs zene kérdésében: a kommunikáció. Amellett, hogy megpróbálok a tudásom szerint a lehető legjobb darabokat írni a zenekar számára, és a lehető legsokoldalúbb és legizgalmasabb szerzőket idehozni Székesfehérvárra, legalább ennyire fontos a szerepem a kommunikáció területén is. Tudom, hogy nehéz feladat lesz, de elsősorban a fiatalokkal szeretnék személyes kapcsolatot kialakítani. A középiskolás korosztály lehet az elsődleges cél ebben, szeretnék velük találkozni és beszélgetni, akár egy fórum keretében, akár online formában. Szeretném őket megszólítani és mesélni arról, hogy ettől az egész zenei világtól, ettől a kortárs zenétől nem kell félni, ez nem egy elitista valami. Nagyon fontos lesz olyan koncerteket szervezni, amelyekhez beszélgetések kapcsolódnak a darabokról, akár a szerzőkkel. Szeretném majd megtudni a fehérvári fiataloktól, hogy mit is jelent számukra a kortárs zene.
Hogyan kezditek el a közös munkát, sikerült a zenekar tagjaival ezt az elképzelést megértetni és elfogadtatni?
Azt gondolom, hogy a pályázat menete során kiderült, a zenekarnak megvan a bizalma az elképzeléseink iránt. Mostanában kezdtük meg az érdemi munkát, ami egyelőre ott tart, hogy Ruff Tamással és Dobszay Péterrel folyamatosan tárgyalunk, rakjuk össze a művészeti koncepciót. Ez jó ideje így megy, hogy aztán a szezon kezdetére kész legyünk.
