Mi dönti el, hogy egy gyerekeknek szánt lemezre milyen dalok kerüljenek?
A rutin, a tapasztalat sokat számít az összeállításnál. Szomorúzenész vagyok, énektanár - népművelés szakon végeztem karnagyként, és az elmúlt évtizedek alatt az oktatás minden lépcsőfokát végigjártam. A ’80-as években csináltunk egy nagyon sikeres gyerekdarabot, Manóbosszantó volt a címe. Mi írtuk, és mi játszottuk két évadon keresztül a Pelikán Teremben, csak az első körben 150 előadás ment le belőle. Ma úgy fogalmaznánk, hogy interaktív darab volt: a gyerekek az óvó nénikkel és a tanító nénikkel ott ültek közöttünk, és abszolút aktív részesei voltak a játéknak. Lovrek Karcsival és Vörös Tamással – a Generál Pausa Trió – mi voltunk a macskazenészek, a manók pedig Cserhalmi Géza és F. Horváth Gyuszi. Adorján Viktor írta a szöveget, ő is rendezte a darabot. A folytatásban készítettük el a Fecskevárót, másfél évadon keresztül körülbelül száz előadással. Néhány év elteltével pedig a pedagógusok kezdeményezték, hogy újítsuk fel az első darabot, amit aztán hetvenszer játszottunk újra. Az életemet tényleg végigkísérék a gyerekműsorok, a gyerekeknek való zenélés, együttjátszás.
Beszélgetés Mits Péterrel
Kik tudnak jól gyerekeknek zenélni? Tényleg pedagógusnak kell lenni hozzá?
Persze. Vagy legalábbis ilyen érzék szükséges: hogy meg tudjam szólítani a gyerekeket. Föláll a szőr a hátamon azoktól a gyerekzenekaroktól, ahol érezhető a modorosság, a mesterkéltség, hogy ’jópofa akarok lenni’, ez rettenetes… Hogy az emberekkel, a gyerekekkel tudjon beszélni valaki, kommunikálni, ahhoz kell egyfajta érzék. Nem bonyolult a képlet, de ezt a részét nem lehet tanulni: valaki vagy meg tudja szólítani a másfél évest vagy a tíz évest, vagy nem. Maximum fejlődni lehet a tapasztalatokból, tanulni nem.
Milyen az igényes gyerekzene?
Mindig olyanokkal játszom, olyan társakat választottam, akik zeneileg, hangszerileg, szakmailag nagyon jók – nálam százszor jobbak akár. Minden évben elmegyünk például karácsonykor a kórház gyerekosztályára játszani, már lassan a harmincadikhoz közeledik ez a jótékonysági, nem könnyű fellépésünk – az utóbbi években ezt a nagyfiaimmal csinálom.
És hogyan lehet a színpadról jól kommunikálni?
Improvizálni is tudni kell, ez egészen biztos. Igaz a közhely, hogy minden közönség más – amikor az első szám után megszólalok, akkor már érzem, hogy veszik-e a lapot… Ha nagy a távolság, mondjuk egy családi napos nagyszínpadnál, amikor a gyerekek a szülőkkel jönnek, vért izzadunk sokszor, nehéz megszólítani őket. Az interaktivitáshoz hozzátartozik a fizikai közelség is. Az iskolákban, óvodákban vagy a táborokban ez jól működik, ilyenkor a ’mieink lettek’, szétszedték a házat, és meg lehetett fogni őket egy pillanat alatt. Kivételek voltak talán az adventi koncertek, ott nem számított a távolság, mindig megvolt az alapot jelentő hangulat.
Sok évtizedes tapasztalat alapján szerkeszti a gyerekműsorokat – mi jellemzi az összeállításait?
Mindig közel állt hozzám a népzene, volt egy ilyen típusú, délszláv zenét játszó zenekarom is a ’90-es évek elején Varró Janóval – a gyerekműsorainkban mindig voltak népzenei ihletésű darabok vagy feldolgozások. Másrészt kutattam is a könnyen énekelhető gyerekdalokat, más népek – olasz, finn, angol, francia, amerikai, észt – dalait, amikkel a gyerekeket jól lehetett mozgósítani.
És hogyan születtek a CD-k?
Az elsőt felkérésre készítettük, a folytatás pedig két éve jött: a Lánczos-Szekfű pályázattal készült el a második lemez. Abszolút tudatos törekvés volt részemről, hogy nem akartam egy laboratóriumi tisztaságú, stúdióban följátszott dolgot csinálni, először a kossuthos ének-zene tagozatosokkal, most pedig a kodályosokkal vettük fel – így egy abszolút koncertszerű felvétel született. A stúdióban tettünk rá egy-két ritmushangszert, egy picit földúsítottuk, de alapvetően egy élő, 65 perces előadásról van szó.
Kiknek szánta a lemezt?
Ez egy pályázati anyag, a célom az volt, hogy a CD eljusson a város összes óvodájába és az iskolák alsó tagozataiba. Ezt a második lemezt úgy igazítottam, hogy – mivel decemberben vettük föl – több téli és karácsonyi dal is van rajta, jobban kötődik az ünnepkörhöz.
Az első szám az Égi játszókán.
Ez most fordítva született, nem egy megzenésített versről van szó: a fiam, Marci készítette el a zenei alapot, és ezt küldtük el Balajthy Ferencnek – egy nagyon aranyos, szép, lírai hangulatú szám lett, és el is különül a lemez többi dalától. Szerettük volna, ha a lemeznek van egy ilyen aktualitása, egy fehérvári költő versével.
Mi lesz a folytatás?
Itt a Kodolányin összehozott a sors egy vak fiúval, aki nálunk végzett kommunikáció szakon – Györök Márkkal azóta együtt muzsikálunk. Nagyon jó vele játszani, abszolút hallása van, akármibe kezdek, már a második ütem után énekli a vokált... Vele készítettünk egy verses összeállítást – köztük saját megzenésített számokkal, illetve Sebővel, Kalákával, Gryllusszal – amivel középiskolásokat szólítunk meg. Ennek a felvételére készülünk, amit szintén a Lánczos-Szekfű pályázattal szeretnénk megvalósítani.
A Lánczos Kornél - Szekfű Gyula ösztöndíj alkotói pályázatára június 30-ig lehet jelentkezni.
