Karsai Béla a vállalkozását egy családi házban indította még a rendszerváltás hajnalán.
Tizenkét évesen a saját kertjük gyümölcseit szépen „betakarította”, és a dunaújvárosi piacon eladta. Ez volt az első pillanat, amikor a saját lábára állt?
- Édesanyám abból élt, hogy megtermelte a javakat a kertjében, leszedte, megtakarította azokat, majd reggelente a hajnali busszal bement a piacra, és árulta azokat. Időnként én is bementem vele vézna kis gyermekként, néha versenyeztünk, ki tud többet eladni, és valóban többször én voltam a „győztes”. De emellett 12 évesen jutottam el odáig, hogy apámmal együtt tudtam dolgozni. Kőműves mester volt - sajnos már nincs közöttünk -, a feladatom rendszerint az volt, hogy a fürdőszobát, a kamrát nekem kellett bevakolni, én voltam olyan kisméretű, aki ezekbe a kicsi helyiségekbe befért. Nyár végére eljutottunk odáig, hogy mielőtt mentünk a Java motorkerékpárral, apa rárakta a bukósisakot a fejemre, ami majd a nyakamig esett, és mentünk dolgozni, miközben a többi 12 éves srácot láttam focizni. Nem volt jó érzés, hogy nekem a munka, a többi kortársaimnak meg a szórakozás jutott. De a jutalmam az volt, hogy nyár végén megkaptam egy nulla ötös Jávát kosárban, és azt mondta apám, ha összerakod, lesz egy saját motorod. És lett motorom...! Akkor és ott tanultam meg a milliméter, centiméter, méter dimenzióját. Hiszen ott volt a gépkönyvben, hogy 2,3-2,6 milliméterre kell állítani az előgyújtást. Apám centiméterben dolgozott, és egy hétig azon agyaltam, hogy miért nem indul el a motor, amikor apám megkérdezte, láttad, hogy az milliméter és nem centiméter? Dobtam is egy hátast, mert a motor milliméterben pöccre indult. Ettől kezdve motorversenyző akartam lenni, és gyakoroltam, miként tudom a leggyorsabban bevenni a kanyarokat.
- Amikor eljött 14 évesen a pályaválasztás ideje, foglalkoztatta, hogy mi lesz, ha nagy lesz?
- Igen. Szerszámkészítő szerettem volna lenni, apám azonban nem engedte. Az építészt látta bennem, és azt akarta, hogy építésznek tanuljak. Ráadásul a 8. osztály előtt olyan helyzetbe kerültem, ami miatt nem tudok ma sem jó szívvel gondolni sem az iskolaigazgatóra, sem az osztályfőnökömre. El lehet képzelni, hogy a szocializmusban, egy zsákfaluban milyen volt egy maszek kőműves fiának lenni… Osztályellenség fiaként nőttem fel, és amikor beadtam a felvételi lapot, az osztályfőnök hangosan kinevetett, hogy mit akarsz Karsai, ahhoz tanulni is kellene. Nem nagyon értettem, hogy miért követtek el mindent, hogy ne sikerüljön a középiskolai felvételi, 2,4-es eredménnyel zártam az általános iskolát, igaz, benne volt, hogy testnevelésből nem volt képük kettest adni… Apám az ölébe ültetett és annyit mondott: Fiam, a te hazád nem ebben a faluban van…! Ebből megértettem, hogy nekem itt nincs sok keresnivalóm. Amikor középiskolás lettem, elcsodálkoztam, hogy mitől lettek lényegesen jobbak a tanulmányi eredményeim, és nem értettem, hogy ugyanakkor a párttitkár fia, aki szín kitűnő volt a faluban, mitől maradt ki egy év után a középsuliból? Sajnáltam a srácot, hiszen őszinte barátság kötött össze bennünket függetlenül attól, hogy kik voltak a szüleink. De megtanultam, amit ő addig nem tudott: az életben meg kell küzdeni kell mindenért!
- Amikor édesapja elindította az útjára, az édesanyja sütött három hamuba sült pogácsát, hogy indulj fiam szerencsét próbálni?
- Igen. Székesfehérvárra kerültem, a kollégiumba, amit fél év után hagytam ott, mert azt éreztem, hogy itt nem tudok jól tanulni. Kimentem albérletbe. Érdekes, később, felnőttként arra gondoltam, ha az én lányom 14 éves lesz és azt mondaná, hogy apa, én a koleszból kimegyek albérletbe, vajon én, mint mondok majd neki…? Biztos nagy beszélgetés lett volna, anyámék lenyelték ezt, alighanem jól tudtam képviselni az érdekeimet. Az önállóság megtanított a pénz kezelésétől kezdve sok olyan dologra, amire a felnőttnek szüksége van, pedig még valójában gyerek voltam. Érdekes történet, hogy az első albérletem esetében a házinéninek volt egy 16 éves lánya, én meg 14 voltam. Akkor divat volt a hosszú haj a fiúknak, nekem is az volt, három nap múlva kérdezte a lány, hogy a füzetekre az van írva, hogy Karsai Béla, de ugye én kislány vagyok? Fél év múlva elváltunk egymástól, de addig jól éreztem magam náluk.
- Családi házban indította vállalkozását, 1988-ban. Mekkorát mert akkor álmodni?
- Az volt az érzésem, hogy valamilyen talentumot kaptam a teremtőtől, az iskoláimat is úgy végeztem el, hogy minden nap egy téglát a helyére kell tenni. És ha az ember a helyére teszi ezt a bizonyos téglát, akkor többé, kevésbé rendben lesznek a dolgai, tudatosan törekedtem arra, hogy építsem a környezetemet, saját magamat. Az is meghatározó volt az életemben, amit olvastam Ray Kroc-tól: „Küzdj tovább. A világon semmi sem helyettesíti a kitartást. A tehetség nem, a világ tele van sikertelen tehetséges emberrel. A zsenialitás nem, a világ tele van meg nem értett zsenivel. Műveltség nem, a világ tele van tehetetlen művelt emberrel. Csak kitartás és elhatározottság vezet sikerre.” A kitartás nagyon sokunk életében megvan, nagyon sok ilyen jó embert ismerek. Szabó Lajosné tanárnőtől hallottam az alábbit: „úgy akarok élni, hogy ha majd le kell csuknom a szemem - mert előbb, utóbb meg kell tennem -, akkor ott benn virágos kertet lássak és ne sivatagot”. Ennél jobb megfogalmazás nem kell, az ember próbálja meg jól élni az életét, és ha ilyen utat jár végig, akkor a végén ki lehet békülve magával. De az utamnak még nincs vége. És van hiányérzetem. Azt mondja a tudomány, hogy az is fontos, mekkora témába mersz beleállni az út elején? Meg kell mondjam, az elején nem mertem beleállni a nagy témába. Ha összevetem magam például Sinkó Ottóval, mert ők bele mertek állni a nagy dologba, volt egy jó mentoruk, aki mondta, gyertek fiúk, és megcsinálták a mai Videotont. Én elhatároztam a kezdet kezdetén, abban a bizonyos családi házban, és célul tűztem ki, hogy nem akarok részt venni a privatizációban, hanem saját magam akarom a szükséges téglákat a helyre tenni. Félreértés ne essék, nagyon tisztelem Sinkó Ottóéket, hiszen ma 17 ezer körüli ember dolgozik a Videotonban, megvolt a képességük a nagy lépéshez, és meg is merték azt lépni. Én előbb kisiparos lettem, aztán sorra tettem meg egyik lépést a másik után, egyik gépet vettük meg a másikig, egyik piaci akvizíciót követte egy újabb, így épült fel a cég, és lám, felnőttek lettünk. Mint a tanárnő, én is azt gondolom, ha majd le kell csuknom szemem, virágos kertet láthatok majd, ha csak nem rontom el a hátralévő időben azt, amit eddig építettünk. Nagyot álmodni? Egy pici találmányba is bele lehet, bele kell tenni a napi 16 órás munkát, miként egy nagy vállalkozásba, vagy akár például az ország vezetésébe is. Az a kérdés, hogy képletesen mondjam, mekkora agyagot tesz ki maga elé az ember, és abból mekkora vázát tud készíteni? Ötven éves koromban sokat gondolkoztam azon, hogy jól csináltam a dolgaimat? De az ember megbékél önmagában, ezt az utat szabta a jó Isten és ezt az utat járom végig. Talán nem szerénytelenség, ha azt mondom, a magam elé tűzött célnak meg tudtam felelni ez idáig.
- Járta a maga útját, göröngyökkel, vagy anélkül. Volt ezen az úton hirtelen nagy ugrás, ami messze repítette? És ha igen, mi volt az?
- Azért tartom magam szerencsés embernek, mert értem A tanú című filmet. Éltem a szocializmusban, megtapasztaltam sok mindent, amit nem lehet úgy csinálni, ahogy akkor kellett. Volt egy rendszerváltás, és akkor nagyon észnél kellett lenni, hogy ne keveredjen az ember a korpa közé, ezért határoztam el, hogy a privatizációban nem veszek részt. Ma részese vagyok a piacgazdaságnak, de most is lehet sok furcsaságot látni, amiben nem biztos, hogy részt akarok venni. Kis ország vagyunk, az a feladatunk, hogy minél több munkaértéket adjunk el jó áron a világnak, és tudjunk folyamatosan fejlődni.
- Az útja során biztos voltak gáncsok, kis és nagy emberi piszokságok. Ezeket, hogy tudta kezelni? Mennyire tudott higgadt maradni egyik, másik helyzetben?
- Nagyon kevés az a gáncs, amit kaptam. Nem éreztem ilyet, talán éppen azért, mert a kezdet nagyon nehéz volt, és akkor bizony küzdeni kellett. Egy sztori van, amikor azt mondtam, na, ne! Még a korábbi pénzügyminiszterhez, Békesi Lászlóhoz adtam be egy pályázatot, és emiatt megkörnyékeztek. Rögtön mentem, hogy visszaveszem a pályázatot, de akkor visszavonulót fújt az, aki társ akart lenni, mert látta, hogy nem lehet megkörnyékezni. Ezen kívül is persze az élet hozott komoly nehézségeket, de igyekeztem azokat jól menedzselni. A fiataloktól szoktam megkérdezni, tudják mit jelent a menedzser szó? Néha nem tudják. De a beszélgetéseink során kijön a megoldó szó. Mert ez a lényeg, meg kell oldani a problémákat. Az akadály az akkora, amekkora, de túl kell lépni rajta, meg kell találni, oldani a továbblépés lehetőségét.
Tavaly októberben új üzemcsarnokot avatott a Karsai Alba Kft, melynek átadásán Varga Mihály pénzügyminiszter és Cser-Palkovics András polgármester is ott volt.
- Állandóan fejleszt, beruház. Ezeket nem lehet megunni?
- Éppen ez a szép benne! Ha valaki megáll, az lemarad. Megállni nem lehet, de ezzel nem mondtam semmi újat, érdekeset. Erről szól az életünk, mindig eljutunk odáig, hogy újabb és újabb beruházásokat avatunk fel. Mint nemrég a pipetta gyártó üzemünket. Az újabb büszkeségünket, ahol robotokkal, emberi kéz érintése nélkül tesszük a dolgunkat. Az egyik végén bemegy egy műanyag granulátum, a másik végén kijön egy vérvizsgáló labortechnikai eszköz. Nagyon büszkék vagyunk rá. Magyar finanszírozással, magyar munkaerővel exportra dolgozhatunk, és nem olcsón adjuk az erőfeszítésünket, hanem nagyon kvalifikált eszközt adunk a világnak, ami hiánycikk a Covid által sújtott napjainkban. A magyar egészségügy honi fejlesztésébe mi is segítünk a magunk módján, a magyarok egészségét támogatandó.
- Nagyvállalkozóként sokan bombázzák támogatást kérve a sport, vagy az élet bármely területén?
- Támogattam korábban sportegyesületeket, de számomra a nagy szerelem a tudomány. A tudomány területén a Bolyai-díj alapítása volt a legnagyobb dobás. Karikó Katalin szerencsére megállíthatatlan díjeső cunamiban éli napjait, de örömmel álltam, állok ki mellette, mert megérdemli! Ráadásul nagyszerű ember, hiszen azt a pénzt, amit a Széchenyi-díjért kapott, felajánlotta a Csányi Alapítványnak, illetve egykori középiskolájának. Mi is átadjuk kétévente egy nagyszerű eredményt elért tudósnak a Bolyai-díjat, ami 100 ezer euró nettó összeggel jár. Éppen azért alapítottuk a díjat, hogy sokan vegyék észre, aki teheti, érezze a kötelességének, hogy be kell tenni a közösbe! Az élet úgy hozta, hogy a Gábor Dénes díj szintén felkerült a palettára, és azt is nagy lelkesedéssel csinálom. A két díj között az a különbség, hogy a Bólyai elképesztő kiválóságot takar, és két évente egy ember kapja, a Gábor Dénes díj a műszaki alkotásokat ismeri el, mérnöki díj. Ebből minden évben, hat, hét embert díjazunk, mert szinte minden, ami körülöttünk van, az mind valamilyen mérnöki munka eredménye. Vallom: nem mindig a legmagasabb tevékenységet, teljesítményt kell elismerni, hanem a „munkásembereket”, a mérnököket is, akik megalkotják a környezetünket.
- Kilenc telephelye van az országban, a határon túli területeken, Európában. Hogy a csudába képes átlátni, rendszerbe rakni, üzemeltetni e sokaság munkáját?
- Hatvanöt évesen már gyűjtöm össze azokat a dolgokat, amit majd viszek haza a lakásba, hogy ne legyenek itt útban, és közben a kezembe akadt egy 1993-as jelentés. Meglepődtem azon, hogy mennyire összeszedetten figyeltünk arra, hogy teljesít a cég, hol, min kell javítani, ezzel jobbá tenni a vállalatot. A vállalat irányítási rendszernek köszönhetően tudjuk, hogy a szervezettsége mindig nagyobb legyen a vezetésnek, mint amit a vállalat nagysága megkíván. Ha mindig többet tudunk az adatok, a rendszer ismeretében tervezni, akkor az húz felfelé bennünket. Ha nem látom át a rendszert, akkor plafonba ütközöm, és nem növekszik tovább a szervezet. A lényeg: A-tól Z-ig mindent látnunk kell!
- Egyszemélyben legalább két embernek megfelelő mennyiségű munkát végez. Emellett sok társadalmi megbízása van. Miért fontos, hogy megfeleljen ezeknek is?
- Azért, mert szerencsém volt, és felkértek ezekre… Tanítom is a fiatal vállalkozó társaimat. Egyszer Tibor Dávidot, a Masterplast vezetőjét kapacitáltam, hogy gyere be a műanyagipari szövetségbe, és dolgozz velünk, hiszen a polimer a munkaeszközöd. Mondta, neki erre nincs ideje. Elmagyaráztam, hogy a közösségekért tenni kell, az érdekérvényesítő képesség miatt védenünk kell a szakmát, és ma már ők a mentorai a már említett egészségügyi összefogásnak. Már látja, hogy nem minden a pénzről szól. Én is így vagyok az összes társadalmi megbízásommal, legyen szó műanyagipari szövetségről, vagy a Honvédség és Társadalom Baráti Körről.
- Nehéz kérdés következik, mégpedig az öröklés. Teszi a dolgát addig, ameddig, de már látja azt az embert, aki ezt a hatalmas munkát, a holdingot tovább tudja vinni?
- Nagyon remélem, hogy ezt a feladatot is jól oldom majd meg. Teljesen tudatos, hogy a családtagok ott vannak a cégben mellettünk. Amikor hazamegyünk, időnként nagyon fáradtan, de soha nem mondtam még, hogy a hátam közepébe sem kívánom ezt az egészet, hanem azt éreztem és mondtam esténként, látod, milyen szép dolgot tettünk ma is kislányom? Soha nem hallotta tőlem azt, hogy tele van a hócipőm. Persze vannak nehéz napok, de ettől szép az élet. Ez beleivódott a nővérem lányába is, így ő, és a férje teszi a dolgát. A lányom most a második unokámmal van otthon, most kicsit hátrébb lépett - de a Műanyagipari Szövetségben dolgozik -, induljon el az úton, és talán könnyebb lesz a járás számára a későbbiekben. Nem aggódom, de annak, hogy kiszállok, van egy nagyon érdekes receptúrája, amit sokan nem gondolnak végig. Azt mondja az idevonatkozó értekezések sokasága, ha már félre álltál, ott rontod el, hogy beleteszed az életed további minőségét a gyereked kezébe. És ha ezt teszed, akkor állandóan cseszteted, hogy ezt nem így, vagy úgy kell csinálni. Ami aztán megrontja a gyerek és a szülő közötti viszonyt. Az sem jó, ha attól aggódnék, hogy mi lesz velem, ha tőle függök? Azt javasolja a szakirodalom, hogy vegyél ki annyi pénzt, amennyire szükséged van, tegyél félre annyit, amennyiből ki tud egészíteni a nyugdíjad, azt oszd be, és ami marad, azt megörökli a gyerek. És amikor ezzel megvagy, told oda a céged neki, csináljon vele, amit akar, akár el is ronthatja, de tudnia kell, ebből meg tud élni. És a gyerek végig gondolja: apa ezt összerakta, ha nem azt a rendszert követem, ami bevált, abból akár baj is lehet. Ha meg úgy dönt, hogy eladja, mit lehet tenni? Ha mást szeretne csinálni, tegye azt. De nem aggódom emiatt, hiszen a lányom, aki műanyagipari mérnök, és a nővérem lánya, aki jogász, férje, aki jó kereskedő talpraesett és már sokkal többet tudnak, mint én. Szerencsére más lehetőségük van nekik, mint nekem volt hajdan a zsákfaluban.
- Régi vágya volt, hogy legyen egy jó nagy hajója. Az már megvan. Korábban álmodozott, hogy a jó nagy hajójával járja a tengereket, akár évekig, és nem akar tudni semmiről. Hogy áll ez a vágya most?
- Tényleg szívemből szól ez a kérdése, de arról már lemondtam, hogy keresztül megyek az óceánon. Amióta elkezdtem hajózni, azóta 20 évet lenyomtunk az Adrián, és sokat jártunk vitorlással és más fajta vízi alkalmatosságokkal. Ez azért klassz, mert ott kapitány lehettem! Sokat kell tanulni azért, hogy azzal a kis lélekvesztővel úgy közlekedjek az Adria két és fél méteres hullámain, hogy tudom, akik ott vannak velem, azokért felelősséget vállaltam. Néhányszor jártunk úgy, hogy nem volt megfelelő a hajó műszaki állapota, előfordult, hogy rossz műszaki állapotú hajóval indultunk el, majdnem baj lett, akkor elhatároztam, hogy csak a saját hajómmal indulok útnak. Szerencsém volt, hiszen egy német milliárdos „levetett” hajóját 6 évesen meg tudtam venni. Örülök neki azért, mert tudom vezetni, és azért is, mert sok barátot vendégül láthatok azon. És amikor elmentünk hosszabb utakra, rájöttünk, hogy nem az az érdekes, hogy napokig, órákig nézzük a sík vizet, hanem a megérkezés öröme a fontos, mert megérkezni mindig nagyon jó! Van annál klasszabb, mint amikor kikötünk, megisszuk a kikötői pálinkát, és tudjuk, na, ezt a feladatot is teljesítettük. Van egy mondás, amiért mindig ki szoktam kapni a feleségemtől, és a mondás a következő: ha boldog akarsz lenni egy napra, vegyél egy üveg pálinkát, idd meg és garantáltan boldogan érzed megad. Ha boldog akarsz lenni egy hétre, nősülj meg, egy hétig biztos jól érzed magad. Ha boldog akarsz lenni egy életre, minden hónapban szerezz egy új barátot. És a hajó erre is kiváló, mert nagyon sok olyan üzleti partnerem van, akivel nem tudok elmenni egy közös üzleti ebédre sem, pedig már 20 éve dolgozunk együtt. A hajó lám milyen tökéletes, hiszen, ha ott vagyunk, nem lehet elmenni sehova, végig tudjuk beszélni, tervezni azt, amit otthon nehezebb megtenni. Fantasztikus közös élményeink vannak, és a jó érzés, a boldogság fontos, ha nem épp a legfontosabb, ha kiegyensúlyozottak akarunk lenni. Pszichológusok nagyon sokat törték a fejüket azon, hogy mitől boldog az ember? Mi az az egzakt dolog, amiért elmondhatja, hogy kiegyensúlyozott életet él, és amiért, ha majd lehunyja végleg a szemét, virágos kertet lát majd. Szerintük ennek az a definíciója, ha képes vagy megtanulni dolgokat, és ha azt a dolgot, amit megtanultál, tudod az életedben alkalmazni, akkor boldog ember leszel… Hasznomra vált az a javaslat, és eszerint is élek, hogy minden évben valamit megtanulok, és le is vizsgázok abból. A tudás nagyon fontos a számomra, a talentumom meg olyan amilyen, de a tudás kell, az pénzben nem mérhető. Azért érdemes gazdagnak lenni - tény, nem vagyok szegénynek nevezhető -, mert így az ember bármennyit költhet a saját képzésére. Minden más szerintem jó dolog, de teljesen felesleges!
