Bartal Klári Alkonyórán című kötete az elmúlt év végén kerülhetett az olvasók kezébe. Az utolsó másfél évtized verseiből és prózai írásaiból álló sokszínű összeállítás körülöleli a mozgalmas, megpróbáltatásokkal teli életutat, Szegedtől Svédországon keresztül Székesfehérvárig, a magyarság történelmi eseményeivel, saját veszteségekkel, vidám gyerekversekkel, a novellákban a közeli vagy távolabbi múlt emlékeivel.
Bartal Klári nyugdíjasként publikált először, de az írás és az irodalom folyamatosan élő családi örökség az életében, ahogy a hit és a derű is.
Mi tartja meg az embert az úton, amikor talpon kell maradni a kisebb vagy nagyobb tragédiák után?
Én nagyon szeretek nevetni, nem tudok nevetés nélkül élni. Ha éppen nincs min nevetnem, kifigurázom saját magamat, és azon szórakozom. Ha rágondolok, hogy milyen sanyarú sorsa volt a felmenőimnek… Az anyai nagymamám zsombolyai volt, bánáti, a szülei temetésére sem tudott például hazamenni, visszatoloncolták; végigkínlódta az első világháborút, francia katonák szállták meg a falujukat, aztán jött a második világháború, a sváb kitelepítésekkel – nagyon sok mindenen keresztülment. Tizenhárom éves voltam, amikor a nagymamám nevetve versenyt futott velem a kollégium folyosóján a vécéig, melyikünk ér oda hamarabb. Többen kinéztek a tanáriból, ki kacag olyan hangosan. Megörököltem ezt a családi derűt. Van egy adag sváb vér bennem, és azt mondják, a sváboknak ötven éves korukig nem nő be a fejük lágya, szerintem még akkor se – nevet. Nagyon szeretünk nevetni.
A másik kapaszkodó a hit. Negyvenkét éves voltam, amikor az első férjem meghalt, majd elment a nagymamám, aztán a férjem bátyja, az édesapám. Nagyon kimerültem, és egy akkori érettségi találkozón azt mondta az egyik tanárnőm, Mária néni, hogy sajnál nagyon, de gondoljak arra: „azt bünteti, kit szeret, másképp Ő nem is tehet.” – a válaszomon, hogy nem kértem a Jóistent, hogy ennyire szeressen, megbotránkozott. Akkor a fájdalom beszélt belőlem, és nem értettem. Hogy Mária néninek igaza volt, az évek, sőt évtizedek tapasztalata igazolta vissza később.
Mik voltak a legfontosabb fordulópontok az életében?
A családom megpróbáltatásai mellett a személyes tragédiák, az első férjem, a szüleim elveszítése. És az új élet elkezdése is nagyon meghatározó volt. Nem mindenki mondhatja el, hogy nyugdíjas korában kezdhet egy új, termékeny életet. Majd a második férjem elvesztését megsínylettem megint, nehéz elfogadni, hogy életem végéig magányos maradok. Persze vannak barátaim, családom, veszettül kártyázom, rengeteget olvasok, a fél világgal levelezek az interneten. Kitöltöm a napjaimat, de társ nélkül mégis egyedül marad az ember a gondolataival, az érzéseivel. Azt hiszem, én szerencsés vagyok: kétszer is megtaláltam azt az embert, aki lelkileg nagyon sokat adott nekem – ez a legfontosabb a világon!
Az első publikációk Svédországban születtek. Hogyan kezdődött?
Korábban is írtam, néhány versemet egy budapesti lap leközölte a nyolcvanas években. Fehérváron nem próbáltam publikálni, mert a nevem itt vörös posztó volt ’56 miatt... Ezért is választottam az apai nagymamám nevét, így lettem Bartal Klári. Amióta igazán írok, az valóban Svédországhoz köthető: már nyugdíjas voltam, amikor megkeresett a gyerekkori szerelmem – negyven év után úgy döntöttünk, hogy együtt folytatjuk. Egy szót sem tudtam svédül, az ottani magyarokkal tartottam a kapcsolatot, a Szent István Norrköpingi Magyar Egyesületen keresztül egy online magyar lapban kezdtem publikálni. Azóta a fehérvári kötetek mellett egy svéd és amerikai antológiában jelentek meg írásaim, online lapokban Kanadában, Svédországban, az USA-ban, Finnországban, Ausztráliában és Romániában, a kárpátaljai Credo Együttes pedig jópár versemet megzenésítette, a nógrádverőcei Magyarok templomának az avatója a Májusi fohász című versemmel kezdődött.
Lukácsy József előszavában az áll, hogy léleksimogató gondolatokat tart a kezében az olvasó. Nem lehet, hogy ez előzmények nélküli volt. Mi inspirálta, hogy írjon?
Az édesapám nagyon szép verseket írt. Tizenkét évesen egy bibliofil kiadású Ady-kötetet kaptam tőle, amibe azt írta: „Eddig Arany, Petőfi fogta két kezed, Most, hogy élted új állomásra érkezett, Fogadd Góg és Magóg fiát, Továbbvezet.” Az édesanyám famíliája pedig gyönyörűen zenélt, anyámnak csodálatos hangja volt. Igazán meghatározó számomra Arany János volt. Másodikos elemistaként – ugyan egyáltalán nem arra vágytam – bizonyítványosztáskor a Toldi trilógiát kaptam. Amikor beleolvastam, már minden csalódásom elmúlt. Ma is azt mondom, hogy ha kikerülnék egy lakatlan szigetre, akkor a Toldi trilógia lenne az, amit magammal vinnék: mert abban minden van, líra, epika, honszeretet, szerelem, természetimádat. És imádom Juhász Gyulát, nagyon közel áll a szívemhez. Olyan közegben nőttem föl, ahol a padláson 1945 előtti kiadványokat bújhattam, Pósa Lajost, Gárdonyi-verseket, Mórát – gyerekként ezek ébresztettek a versek szeretetére.
A kötet szellemiségében fontos helyet kapnak az ünnepek, ez biztosan nem véletlen.
Az édesanyám mondta az első férjemnek, amikor ő csodálkozott egy családi ünnepkor, hogy ’itt megint ünnepnap van?’: „Édes fiam, annyi ünnepünk van, amennyit mi magunknak csinálunk.” És ezt megtartottuk.
Az egyik elbeszélés utolsó mondata például az édesapjának a szavait idézi: „És Isten térdén fekszik a jövő.” Hogyan maradnak meg ezek a mondatok az ember fejében ilyen tisztán?
Én mélységesen szerettem, és nemcsak szerettem, de fölnéztem az édesapámra. A hatalmas tudása mellett hallatlan szerénység és csöndes derű jellemezte. Nagyon sok mindent öntudatlanul is az emlékezetembe, a szívembe véstem a szavaiból.
És az édesanyja?
Az édesanyámat mélységesen sajnáltam, és már felnőttként értettem meg sok mindent. Engem a nagymama nevelt – a lányaim szavaival a tündérujjú dédi. Szegény anyámat, aki nagyon sokat dolgozott, és sok minden érte, amikor Vas megyében éltünk, fegyelmiket kapott, meghurcolták, hogy a parasztság előtt lejáratja a párttitkár személyét, vagy hogy vasárnap templomba ment... Áldozata volt ennek a világnak.
Az Alkonyórán műfajilag és tematikusan nagyon sokszínű. Mi adta a szerkesztés alapját?
Nem tudom, az érzelmeim – nevet. Nem véletlen, hogy az Alba Regia az első vers. A kötetzáró elbeszélés, a Legkedvesebb tanárom például az utolsó pillanatban íródott.
Gyönyörű ex librisek illusztrálják a kötetet, Kerékgyártó László festőművész növényeket ábrázoló kisgrafikái.
„Virágoskert az én szívem…” – megint nevet, és a kinti, általa gondozott kiskerteket mutatja. Az illusztrációkat Stokinger Józsefnek köszönhetem, ő készítette elő a könyvet és a nyomdai munkákat – ő ajánlotta az alkotót. A grafikákat kifejezetten az írásokhoz választották, amiket elküldtem. Igazán szép lett.
A Vörösmarty Társaság kiadványát a Lánczos Kornél - Szekfű Gyula ösztöndíj támogatta. Az idei alkotói pályázatra június 30-ig lehet jelentkezni.
