Lajos 1952-ben született Csepelen. Kis termetű srácként verekedős kiskölyök, amolyan kis kakas volt. Birkózó lett belőle, majd tehetséges ifjúként a Honvéd Szondi SE-ben, mint sorkatona sportoló aratta a sikereit, miután 1971. október 25-én a „muszáj” bevonultatta Székesfehérvárra, ahol otthonra lelt, és azóta a város egyik büszkesége eredményei alapján. Is. Mert edzőként, emberként egyaránt megmutatta, hogy mit tud, mire képes. Mint kötöttfogású birkózó, az 52 kilós súlycsoport tizenegyszeres, örökös magyar bajnoka, világ- és kétszeres Európa-bajnok, a moszkvai olimpia ezüstérmese. Persze, lehetett volna gazdagabb is az eredménylistája, ha egy bizonyos Vahtang Blagidze nem születik a világra... Vagy ha igen, nem vele egy korban. Hej, de sokszor vetélkedtek, verekedtek egymással, váltakozó sikerrel.
Rácz Lajossal a Nyitrai úti Közösségi Házban a Fecsegő, avagy arcok, harcok, emberek, életutak címet viselő beszélgető esten fecsegtünk. Róla, az életéről, örömeiről, bánatairól. Családról, birkózásról, sikerekről, a városról, ahol él, a hazáról, amelyet sportolóként képviselt a nagyvilágban. Több évtizedes ismeretségünk, barátságunk miatt nézzék el a tegező stílust.
Jó és gyáva, vagy rossz, de bátor kölyök voltál?
Alighanem mindkettő igaz volt rám. Alapvetően szófogadó srác voltam, megtettem, amit szüleim, iskolai tanáraim, edzőim mondtak. Ugyanakkor alacsony, vékony gyerek voltam, mindössze 21 kiló, de megvolt bennem az akarat, hogy megmutassam mindenkinek, hogy nem lehet engem könnyen lemosolyogni a súlyommal, és nem lehet olyan könnyen elfújni engem, mint egy pihét, vagy egy papírt. A bizonyítási vágy annak ellenére, hogy békés gyerek voltam, időnként bizony verekedésre késztetett, adtam, kaptam pofonokat. Régen, 1952-ben születtem Csepelen, 1962-ben, hogy kicsit erősödjek, levittek a Csepel SC birkózótermébe. Megtetszett, amit láttam, rögtön beleszerettem e sportágba, és megköttetett az életre szóló „frigy”. Nagyon jó közegbe csöppentem, nagy szeretettel türelmesen foglalkoztak velünk az edzők, tanították a birkózás alapjait, én meg lestem, figyeltem, tanultam minden mozzanatot, és egész gyorsan fejlődtem. Az első versenyemről mindjárt éremmel tértem haza, dagadt a sovány testem a büszkeségtől.
Csepel, a vörös Csepel volt a városod. Mit adott neked a szülői ház, mit kaptál ettől a különösnek mondható városrésztől?
A szüleim mindent megadtak, amit adhattak. Mindketten munkásemberek voltak, és a legfontosabb „hozományom” tőlük a munka szeretete, a munkába vetett hit. Az, hogy csak az elvégzett munka hozhatja meg a gyümölcsét, és ahhoz, hogy az ember sikeres lehessen, sok mindent kell tennie, mert a célba vezető út munkával, legyőzendő akadályokkal van tele. A városrész szintén ezt sugallta, hiszen a Csepel művek hajdan az ország egyik kiemelt gyára volt, a többi ottani vállalattal szintén a munka fontosságát jelentette. És főleg a gyerekkort jelenti a számomra, a sok kalandot, gyerekcsínyeket, adott, kapott pofonokat, szóval a mindenséget, a világot. És persze a birkózást, az egyre növekvő sikereket. Ifjúsági válogatott lehettem, korosztályos világbajnoki ezüstérmem volt, itt nyílt ki a szemem a világra, hiszen versenyzőként megadatott nekem az, ami sokaknak nem, sokszor átléphettem a határt, a szó minden értelmében.
Székesfehérvárra kerültél. Fiatal emberként elszakadtál megszokott környezetedtől, a családodtól, a birkózóteremtől, a társaktól. Trauma volt ez neked, vagy újabb feladat?
Hogy is mondjam? Nem voltam boldog. Nem, mert megkaptam azt a papírt, amire egyáltalán nem vágytam, a katonai behívót. Bocsánatot kérek a katonáktól, a fehérváriaktól, de nem az volt a vágyálmom, hogy a királyok városába kerüljek. Nagyon reméltem, ha be kell vonulnom, mert ez akkoriban egy egészséges fiatal számára elkerülhetetlen volt, akkor a Budapesti Honvéd csapata jelenti majd az alakulatomat. Nem akartam én Székesfehérvárra kerülni, dehogy akartam. De Tombor István, a Honvéd Szondi SE birkózóinak a mestere megelőzte a fővárosiakat, előbb kért ki engem, mint a Budapesti Honvéd. Mondta Pista bácsi, hogy ne bánkódj, nagyon sokat tanulsz itt, sokat fejlődsz majd, és a sikereid igazolnak majd. Mit tehettem, beálltam a sorba, de azért sokáig titokban reménykedtem, hátha mégis a Honvéd csapata lesz majd az állomáshelyem. Itt Fehérváron a századparancsnokom azzal fogadott, hogy na, buta birkózó... Ajjaj, gondoltam, mi lesz itt? De aztán minden jó lett, igaz, a labdarúgók voltak az Istenek, mi meg birkózók nem annyira, de persze jobb dolgunk volt, mint az „igazi” sorkatonáknak... És a birkózó eredmények is sorban jöttek. Igaza lett Tombor Pista bácsinak, akire második apámként tekintettem.
Ha ennyire vágytál a fővárosba, mi a csoda tartott itt? Hiszen a katonai évek leteltek, mehettél volna arra, amerre látsz, oda, ahova hívnak. De mégis maradtál, miért?
Ennek egyszerű oka volt, a szívem tartott itt Székesfehérváron. Egészen pontosan a szerelem, az a kislány, aki ma is a feleségem. A család, a megszületett fiaim, akiknek köszönhetően boldog nagypapának tarthatom magam immár. Amúgy később hívtak a fővárosba, de hintóval sem mentem volna.
Kötöttfogású birkózóként arattad a nagy sikereidet. Miért ebben a fogásnemben, hiszen a szabad fogás több lehetőséget jelenthetett?
Valóban, két ága van e sportágnak. A szabadfogású birkózásban tetőtől talpig mindenhol szabad az ellenfélen fogást találni, végrehajtani, míg a kötöttben ezt csak deréktól felfele lehet. Szabadfogásúként kezdtem sok, sok érmet nyertem abban a fogásnemben itthon és külföldön egyaránt. De aztán valahogy mégis a kötöttfogásban találtam meg az igazi formát.
Sok kiemelkedő eredménnyel dicsekedhetsz, kétszeres Európa bajnok vagy...
Igen, 1977-ben Bursában, majd 1983-ban Budapesten állhattam a dobogó legmagasabb fokára. Mindkettő óriási élmény volt számomra, hiszen a kontinens legjobbjának mondhattam magam, de a budapesti, a hazai közönség előtt kivívott győzelem közelebb állt a szívemhez.
A következő a sorban San Diego, a világbajnokság. Itt is nyertél, így már nem csupán Európa, de a világ legjobbja lettél...
Igen, Európa bajnokként mentem Amerikába, és persze, hogy győzni akartam. És győztem is. Furcsa volt számomra Amerika, tetszett is meg nem is, de persze az ország kedves emlékként marad meg számomra, hiszen ott lehettem világbajnok. Amikor felálltam a dobogó legmagasabb fokára éreztem, tudtam, lám megérte annyit dolgozni, az egész világot legszívesebben a keblemre öleltem volna, hittem, folyamatos lesz a pályám, jöhetnek a csúcsok.
És következett 1980, az olimpia Moszkvában, csonkán, hiszen a Szovjetunió afganisztáni bevonulása miatt az USA kezdeményezésére a nyugati világ bojkottálta az olimpiai játékot. Neked meg különösen nehéz volt a verseny...
Sajnos a politika durván beleszólt a sport világába. Nekünk, birkózóknak az, hogy csak az úgynevezett szocialista országok versenyzői voltak jelen, csak nehezebbé tette a versenyt. Ugyanis nem voltak könnyebb ellenfeleink a nagyvilágból, akikkel lehetett volna felvezető meccseket vívni, mind a hét ellenfelemmel kemény csatákat kellett vívnom. Ráadásul itthon, edzésen az ellenfelemmel birkózva ráestünk a hüvelykujjamra, amikor felálltunk éreztem, hogy nagy a baj. Elzsibbadt, bedagadt a kezem. Elmentünk Tatán az orvoshoz, röntgen, közölte ez bizony eltört. Mondtam az nem lehet, csináljon valamit, mindjárt megyünk az olimpiára. „Tudja hova megy maga, haza!” mondta. Elsötétült a világ előttem, mégsem lehet, hogy ne induljak, és ne éljem meg életem nagy álmát, az olimpiai győzelmet. Bekötöttük az ujjamat, és nagy titkolózásba kezdtünk, ebben partner volt Tombor Pista bácsi és Hegedüs Csaba szövetségi kapitány. Végül eljutottam Moszkvába az edzéseken, a meccseken hatalmas fájdalommal, de tettem a dolgomat, a fináléba jutottam. Ott ki más, mint Blagidze volt az ellenfelem, túlpörögtem, kikaptam, csak magamat okolhatom. Csalódott, voltam, nagyon csalódott. Az érmesek ott maradhattak az olimpia végéig, királyként élhettek, de nem maradtam, az első géppel menekültem haza. Nagyon sokáig cudarul éreztem magam, sok, sok év után persze valamivel fényesebben csillog az ezüstérmem. És mit ád ég, 1984-ben a Los Angeles-i játékok előtt Tatán az edzőtáborban, nem sokkal az indulás előtt hírnök jött – nem megyünk az olimpiára, most a béketábor bojkottál... Pedig nagyon készültem, hogy most megszerzem az aranyat, ám most a pocsék politika vette el a lehetőséget. Közöltem, na, részemről ennyi, összeszedtem a cókmókomat, hazajöttem és befejeztem.
Edző lettél, sikeres. A válogatott szövetségi edzőjeként Szőnyi Jánossal két olimpiai bajnokot adtatok az országnak. Székesfehérváron meg gyerekekkel ismertetted, szeretted meg a birkózást...
Még aktív koromban Tombor Pista bácsi késve érkezett az edzésre, magam köré hívtam a kicsiket, és meséltem nekik a sport szépségéről, erejéről. Közben nem láttam, hogy megjött Pista bácsi, és mögöttem állva hallgatta a „szózatomat”. Mikor észrevettem, átadtam neki a terepet. Az edzés végén azt mondta, csak este, hogy milyen csillogó szemmel hallgattak a kicsik, edzőnek kell lenned! Na, én aztán nem, közöltem, így de aztán ebben is neki lett igaza... Rengeteget tanultam korábbi mestereimtől, voltak köztük kegyetlenségig kemény emberek, de én inkább a meggyőzést, és azt tartottam szem előtt, hogy szeressék a birkózást és ne szenvedjenek tőle. Persze az edzéseken muszáj volt átélni eme érzést, de a lényeg az volt, hogy ne rettentsük el a srácokat, lányokat. Mert a birkózószőnyegen minden fekete, fehér. Itt az erősebb győz, és ez a lényeg. Itt nem számít, ki, hogy tud mit megmagyarázni, az győz, akinek nagyobb a tehetsége, aki sokkal több munkát végzett, mint a másik. Jó, persze itt is szerepe van a szerencsének, mint az életben mindenben. Edzőként és általában is számomra az a fontos, hogy a meggyőződésemmel szemben ne tegyek, ha kell, akkor a háttérbe vonulok. Véleményt leginkább akkor mondok, ha hiszek a szavaim igazában. Ha visszatekintek eddigi pályámra, a múltamra elégedett lehetek? Igen, csak hát azok az olimpiák...
