Az általános iskola után állategészségügyet tanult a mezőgazdasági szakközépiskolában, de az egészségügy későbbi tanulmányainak is része volt, főiskolán, fakultációban egyaránt. Irodalmi tanulmányok azonban sehol. Miért?
Engem elsősorban az emberek érdekelnek. Az általános iskolában Voga János volt az osztályfőnököm. Tőle olyasmit tanulhattam meg, amit nem tanítanak a pedagógiai főiskolán, pedig kellene. Ez a humorral elvarázsolt szakirodalom, és az őszinteség hatása a gyerekekre. Felső tagozatban intézményes körülmények között tanultam ezt a könnyedséget, hiszen minden órán stand up-olt nekünk. Sosem felejtem el az első formabontó november 7-i ünnepséget, zenével és egy általa megkoreografált kórusművel – zseniális, korát megelőző dolgai voltak. Ma nagyjából ugyanazt az anyagot adom le a debreceni egyetemen vagy a sárospataki gimnáziumban, mint a szabolcsi roma gyerekeknek a legeldugottabb falvakban, és mégis minden helyen érdekli őket, amit hallanak. Mert a fókuszban az emberismeret van. És ezt a telefonos, laptopos generációt szerintem újra meg kell tanítani arra, hogy mit jelentenek bizonyos mozdulatok, melyek évezredek óta alig változtak.
Sajnos ma a magányosak korát éljük, olyannyira, hogy az elmúlt évszázad végén az elhidegülés a mai állapotokhoz képest melegfrontnak volt mondható. Hogy lehet így élni?
Fontos kérdés, most ez izgat. Kinőttem a kamaszokból, főként felnőttekkel foglalkozom. Az elmúlt évtizedekben nagyon sok emberrel készítettem interjút, köztük olyanokkal is, akik halálközeli élményt éltek meg. Érdekes azonosságokat figyeltem meg a történeteikben: testen kívüli élmény, alagút, elhunyt szerettek látása, életfilm lepörgése, fény és mély, kívülről érkező szeretet, melyet Istenként aposztrofáltak. Egy hegedűtanárnő, akinek műtét közben állt meg a szíve, csodálatos zenét hallott, és mikor felébredt, nagyon sajnálta, hogy nem volt az ágya mellett papír és ceruza, mert szerette volna lekottázni a hallott melódiát. Ahogy teltek az órák az élmény elszállt, és nem tudta többé felidézni, de azt mondta, ő már tudja, hogy a legszebb zene még nincs itt a földön. Eszembe jutott, hogy vajon ezeket a szakaszokat lehetne önismereti játékban is használni? Megkérdeztem egy szeretett hozzátartozómat egyszer - majdnem kilencven évesen halt meg -, hogy szerinte mi a hosszú, boldog élet titka? A válasza: „Az élet nagy szerepeit jól kell játszani. És mindegyikre csak annyi energiát kell fordítani, amennyi szükséges. Ez az arány a titok”. Ezekkel a mondatokkal halálomig ellátott gondolkodni valóval. Mert hiszen mik az élet nagy szerepei? Harcos, Szerelmes, Szülő, Gyermek, Gondolkodó. És hogyan lehet megtalálni ezek között a szerepek között az arany-arányt? Ennek a lehetőségeit, az ezzel kapcsolatos megfigyeléseket, esettanulmányokat rögzíti az a könyv, amit most írok, az új modelljáték szabályszerűségeivel együtt. A Credo önismereti játék a szeretet dinamikájáról szól magunkban, a párkapcsolatunkban és nagyobb kitekintéssel a családban, életterünkön.
Tizenkét könyvet írt, melynek többsége a kamaszokról, a fiatalokról szól. Segített ez abban, hogy örökifjú lehet?
Örökifjú nem vagyok, de inspirál a nevetés, a nyitottság. Remélem, hogy hitelesen tudom mondani a gyerekeknek azt, hogy élni jó, élni ajándék, de mindent csak ésszel érdemes csinálni. Azt tapasztaltam, hogy a gyerekek szoronganak, egy új fogalom, az úgynevezett ökoszorongás az életük részévé lett. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy még láthattam az érintetlen magyar falut, tudom, milyen a kútból a vizet felhúzni, milyen papsajtot enni, fára mászni és lepottyanni arról. Ezeket a fontos tapasztalatokat már az én gyerekeim nem élték meg, mert nem tudtam megadni nekik a falusi élet élményét.
A nagy fiának adott tanácsokat kamaszkorában, és a most 11 éves kislányával elbír?
Nem egyszerű kérdés, hogy miként adj tanácsot egy kamasznak, főleg, ha három másodperc alatt eldurran az agyad a grimaszoktól vagy a vállvonogatástól. Nekem az vált be, hogy Árminnal kiskorában közösen írtunk naplót, később vele együtt dolgoztam ki a „Credo” játékot, legalábbis amíg hajlandó volt velem játszani. Mint ahogy az is közös „játék”, hogy együtt nézünk filmeket és kommentálom azt, ha hajlandó, beszélgetünk a barátairól, a kapcsolatairól és kommentálom ezeket, így gyakorlatilag róla beszélünk, de nem közvetlenül. A direkt prédikációt nem bírja, pedig azzal is próbálkozunk. „Jaj, Anya tudom!” – mondja. A kislányom még csak 11 éves, vele még csak az elején vagyunk egy folyamatnak és nagyon bízom benne, mást nem is tehetek.
Mit gondol, hány fehérvári mondhatja el magáról, hogy „Fehérvári vagyok”?
Ha az általam alapított moderált, politikamentes zárt Fb-csoportra gondol, akkor éppen 14 000, de remélem ennél jóval többen vallják fehérvárinak magukat. Régen, 2017. október 25-én azért alapítottam e csoportot, mert készítettem egy fotót a Budai úton Kusztor Szilveszter színes, műanyag szélforgós házának kerítéséről (mára elbontották), és kitettem a facebookon az egyik legnagyobb fehérvári csoportban. A fotó alatt pedig olyan stílusú kommentek jelentek meg, amit felháborítónak találtam. Ez volt az a pillanat, amikor elhatároztam: létrehozok egy olyan csoportot, ahol vállalható a közbeszéd. Bármiről lehet véleményünk, de azt megfelelő, tisztelettudó stílusban adjuk elő a másik félnek. Létrejött körülöttem egy kis szerkesztői csapat, akiknek nagyon hálás vagyok, hiszen együtt figyeljük a csoport életét, és töröljük a politikus tartalmakat, bántó kommenteket. Kezdetben ezért a törekvésemért diktátornak neveztek, ami miatt sokat sírtam, de mára e tekintetben megerősödtem. Igenis adjuk meg a tiszteletet a másik embernek! És ne rúgjunk bele csupán azért, mert másként gondolkodik, mint ahogy mi. Ezért is írok ki minden fontos kérdésről szavazást, és kérem ki a tagok véleményét. Az agyunk valószínűségszámításokat végez, és folyamatosan forgatókönyveket alkot. Ahányan vagyunk, annyiféle realitás modellt hozunk létre a tanulmányaink, tapasztalataink alapján. Én értem, hogy egy nyilvános fórumon néha rossz élmények, és benyomások alapján adnak az emberek nyomatékot a véleményüknek... De mi van, ha a másik felet a jó szándék vezérelte a hozzászólásában? Akkor is ugyanilyen a hangnem? A valóság sokszínű! Ugyanez a konfliktus állhat fent a szomszéddal vagy saját párunkkal. Más van az ő fejében, mint az enyémben, egyszerűen párhuzamos univerzumok vagyunk! Véleményem szerint, ha legalább megadjuk a tiszteletet a másik embernek, és nem arrogáns módon szólunk be neki, vagy kiröhögjük, azzal nyitva hagyjuk az ajtót arra, hogy lehetnek olyan észszerűségek, szándékok a másik ember lelkében, fejében, ami alapján döntött, és ha megérteném, átérzem a szempontjait, akkor lehet, hogy közösen megoldásra jutnánk…
Az emberi közösségek már nem olyanok, mint voltak 30-50 évvel ezelőtt. Mit lehet tenni azért, hogy újra sok emberi közösség segítse napjainkat?
Szerintem nem „én”-ben hanem „mi”-ben kell gondolkodni. Kell egy csapat! A Harvard Egyetem végezte a világtörténelem leghosszabb kutatását, mely a boldogsággal foglalkozott. Az 1938-ban induló kísérletben két tesztcsoport vett részt: az egyikben bostoni munkások, a másikban a Harvard Egyetem diákjai – benne az USA egyik későbbi elnöke – voltak. Vizsgálták őket kérdésekkel, vérvétellel, CT-vel, családtagjaikkal, gyermekeikkel, unokáikkal együtt - napjainkig. A kutatás végeredménye pedig az lett, hogy teljesen mindegy milyen egzisztenciával rendelkezünk, vagy milyen pozícióban vagyunk: a boldogságot az határozza meg, milyen a kapcsolatunk a társunkkal, a családtagjainkkal, és az, hogy vannak-e barátaink? Mert bármi történik, a szerető védőháló átemel minket a legrosszabb hatásokon is, és van kivel megosztani az örömeinket. Ezért fontos számomra a csapat! Szeretném, hogy a Fehérvári vagyok! csoport összefogással, lájkokkal tenne a városáért, az örökségünkért, hiszen sokan figyelik a tevékenységünket. A FEOL számos posztunkból készített cikket, és a fellépésünknek számos eredménye született. A csoport nem állt meg a mormogásnál, igyekszünk konstruktívan megoldásokat keresni. Megtisztelő, hogy Cser-Palkovics András polgármester úr havonta egyszer videóinterjú formájában válaszol a kérdéseinkre. Mint ahogy a városgondnok úr is sokszor személyesen kommentel a tagok felvetéseire. „A polgármester válaszol” rovat létrejöttéről egyébként a csoport külön szavazott. Először arról, hogy a tagság véleménye szerint van-e különbség a közügyek és annak megoldása, valamint a pártpolitika között. Kitárgyaltuk, hogy persze minden politika, de egyedül a regnáló polgármester tehet az elintézendő ügyekért. És ez nekünk fontos. Hihetetlenül becsülöm Andrást azért, mert tényleg minden kérdésre válaszol. Csak minimális stílusigazítást végzek, javarészt szó szerint olvasom fel neki a tagok kérdéseit. Szerintem ez az egész országban példaértékű, hogy a város első embere megszólítható, közvetlenül elérhető. Érdemes volna szociológiai kutatás tárgyává tenni: vajon hogyan hat a polgárokra mindez? Miként élik meg azt, hogy a polgármester emlékszik rájuk, sokszor a kérdéseikkel együtt? Vajon ez a közvetlen kapcsolat miképpen hat a városlakók közérzetére? Érzik-e, hogy tehetnek a városukért? Azt, hogy számít a véleményük, számítanak ők maguk? Ha a kérésük teljesül vajon adnak-e visszacsatolást? Egy sikeres város számára fontos a jó közösségi lét, az együtt gondolkodás.
A férje képzőművész. Mondja, két, állandóan home office-ban dolgozó ember, hogy bírja ki hosszútávon egymást?
Árpi sokszor van a Kossuth udvarban lévő Árpikép Galériában, hiszen ott fest. Emlékszik az önismereti játékomra? Azt feltételezem, hogy az élet nagy szerepeihez alakult az idegrendszerünk. Mik az élet nagy szerepei? Harcos, Szerelmes, Szülő, Gyermek, Gondolkodó. Találtam egy olyan embert, akire számíthatok, ha baj van (harcos), akivel működik közöttünk a magnetizmus (szerelmes), akivel együtt tudok játszani, nevetni (gyermek) akivel szükség esetén tudunk gondoskodni egymásról (szülő), és meg tudjuk osztani egymással a gondolatainkat. Vagyis minden szerepben társam tud lenni. Számomra ez maga a csoda!
Ha vesz egy nagy levegőt, és azt mondja, ha fene fenét eszik, akkor is meg akarom csinálni, el akarom érni azt, hogy... Na, fejezze be a mondatot!
... hogy boldogan éljünk, amíg meg nem halunk!
