Öt üldözött emberből négyet kereszténységéért üldöznek – megdöbbentő adat, főleg nekünk, közép-európai, békében élő keresztényeknek. Kótai Róbert százados, tábori lelkész Koszovóban, Afganisztánban, legutóbb pedig Irakban szolgált, ahol közvetlenül tapasztalhatta meg a közel-keleti keresztények helyzetét.
Lerombolt templomok, házaikból elkergetett családok, másodrendű állampolgárok, mártírságot vállaló keresztények – címszavakban így lehet összefoglalni az ottani helyzetet. A tábori lelkész az Öreghegyi templomban tartott előadást a témában. A nagyszámú hallgatóság számára az előadás végén nem volt afelől kétsége, hogy keresztényként nekünk is felelősségünk van.
Hogyan került Irakba, és mi volt a feladata?
Az Iraki és Levantei Iszlám Állam (ISIL/Da’esh) 2014 nyarán egy villámhadjárattal elfoglalta Irak északi és nyugati területeit, köztük az ország második legnagyobb városát, Moszult. A muzulmán mecsetek hangszóróin és röplapokon keresztül felszólították a keresztényeket, hogy huszonnégy óra leforgása alatt hagyják el a várost, vagy térjenek át az iszlám hitre, és fizessenek különadót. A menekülőknek az ellenőrzőpontokon le kellett adniuk minden pénzüket és ékszerüket. Az ISIS szélsőséges fegyveresei felgyújtották a moszuli szír katolikus érseki palotát. Szemtanúk és a katolikus érsek is arról számolt be, hogy az Iraki és Levantei Iszlám Állam harcosai N betűvel jelölték meg a keresztények házait. A Koránban ugyanis a naszara szóval jelölik a názáreti Jézus követőit. Az egyházi vezetők, papok, szerzetesek és híveik hajléktalanná, földönfutóvá – belső menekültekké váltak.
Magyarország több területen is hozzájárult, hozzájárul az Iszlám Állam elleni harchoz. Az országgyűlés 2015. április 14-én döntött a magyar részvételről: az Iraki Kiképzés-biztosító Kontingens legfeljebb százötven fővel települ Irak Kurdisztáni Régiójába és vesz részt a többnemzeti kiképzés-koordináló központ munkájában. Én, mint katolikus tábori lelkész, az első kontingens lelkészeként vettem részt a feladatban, mindeközben pedig lehetőségem nyílt, hogy segíthessem Magyarország Erbili Főkonzulátusának munkáját a vallási vezetőkkel, kisebbségekkel történő kapcsolatainak kiépítésében. Tanácsadóként részt vettem a főkonzul kísérőjeként a vallásdiplomáciai találkozókon.
Mennyire látott bele az ottani keresztények mindennapjaiba?
Nekünk, európaiaknak, a Közel-Keleten vallásdiplomáciai munkát végezni nem egyszerű dolog. Elsősorban iszlám berendezkedésű társadalmakról beszélünk, melyek kisebbsége – sajnos mára tényleg csak kisebbsége – a keresztény vallású közösség. A számok tükrében ez azt jelenti, hogy míg az ezredfordulón Irakban másfél millió keresztény élt, mára csak kétszázötven és négyszázezer közötti a számuk. Döbbenetes, de a tizenhét év alatt ötödére csökkent a létszámuk, ami azt jelenti, hogy a társadalom egy százalékát vagy azt sem teszik ki. A hivatalos találkozók alkalmat adtak arra, hogy autentikus forrásból, érsekektől, püspököktől, atyáktól, muszlim vallási vezetőktől, mámusztáktól kapjunk tájékoztatást a mindennapjaikról, a közösségük életéről – ez egyben lehetőséget is adott arra, hogy személyes barátságok alakuljanak ki. Mindig szívesen találkoztam Nicodemus Daoud Matti Sharaf szír ortodox metropolitával, aki az elmúlt hónapokban Magyarország Kormányának meghívására hazánkban járt. Ő ezt a demográfiai változást a következőkkel magyarázza: „Ezerötszáz éve kisebb-nagyobb nézeteltérésekkel, de sikerült együtt élni a keresztény közösségeknek az iszlámmal. A másfél évezred küzdelmei alatt – mongollal, tatárral – soha nem fordult még elő olyan, hogy szent ünnepeinket a saját templomainkban, szent helyeinken ne tudtuk volna megtartani. 2015 óta fordul elő ilyen. Ha számot vetünk, akkor a kisebbséget mi fogadtuk be, most pedig már mi vagyunk a kisebbség, csupán egy-két százalékát alkotjuk a harminchatmilliós iraki társadalomnak. Ezek a folyamatok felgyorsulnak. Az ISIL/Da’esh és az erős síita iszlamizációs nyomás a keresztény családokat a magánéletükben teszi teljesen tönkre, bekényszerítve pár négyzetméteres lakókocsikba, kényszerszálláshelyekre mint belső menekülteket, menekülteket. A demográfiai robbanás, a kiszolgáltatottság és a magánszféra teljes hiánya a keresztény családok gyermekvállalási lehetőségeit is korlátozza, ezzel pedig a kisebbség még kisebb, még gyengébb lesz.”
Az ottani keresztény emberek, keresztény családok sem mások, mint itthon. Dolgoznak, tanulnak, házasodnak, jövőt terveznek. Békében és biztonságban szeretnének élni. Az értékrendjük, erkölcsük ugyanaz, mint a miénk, az ünnepeik megegyeznek a mieinkkel. Ugyanúgy élnek, mint mi. Házaik, berendezésük, ruházatuk oly hasonlóságot mutat, mintha egy alföldi faluban találkoztam volna velük, mintha évezredek óta ismernénk egymást, de egy dologban sokkalta gazdagabbak, mint mi: sokkal erősebb a hitük, és ez ragyog a romok felett. Ez a gazdagság nem anyagiakban mérhető, hanem attól értékes, hogy senki, de senki nem tagadta meg a hitét, senki nem tért át az iszlám hitre, senki nem fizet adót azért, hogy megtarthassa a szélsőséges iszlámtól eltérő vallását. Inkább vállalták a vértanúságot, inkább földönfutókká lettek. Azokra a keresztény testvéreinkre gondolok, akik elveszítették mindenüket, csak az Istenbe vetett hitüket és a jobb jövő iránti reményüket nem.
Előadásából az is kiderült, hogy egy archaikusabb kereszténységről beszélünk, olyan hagyományt őriznek, melynek alapjait Szent Tamás tette le. Sőt ők még mindig a Jézus korában beszélt arámi nyelvet használják szertartásaikban.
A kereszténység abba a térségbe, melyet mondhatunk Mezopotámiának is, az első és második században érkezett meg Krisztus után, Szent Tamás és tanítványai, Addai és Mari révén. Addait nevezhetjük Tádénak is magyarul, ő a hetvenkét tanítvány közül való volt. Szent Tamás apostol után Tamás-keresztényeknek is szokták őket nevezni. Az ottani keresztény egyházakat talán négy csoportba lehetne osztani: a keleti rítusú katolikusok (babiloni káld, szír, örmény, görög melkita katolikusok), a keleti egyházak, melyek az ortodoxiához tartoznak, az asszír keresztények – ők a keleti arab ortodoxiát képviselik – valamint a protestáns egyházak képviselői, akik az 1930-as években az olajmunkásokkal érkeztek a térségbe. Történelmében gazdag és misztikus egyházi kultúra Krisztus nyelvén. Az arámi nyelvet nem csak liturgikus nyelvként használják – azt inkább óaráminak vagy liturgikus arámi nyelvnek mondanám – hanem egymás között is egy köznyelvi változatát beszélik.
Hogyan látja, mi az, ami erőt ad nekik?
A hitük. Az elmúlt nyáron töltöttem két hetet Irakban, az egyik napon Jakab atya, aki szír ortodox szerzetes, elvitt magával Quaraqosh-ba. Ez egy százhuszonötezer fős keresztény településnek a része, mely év elején felszabadult az Iszlám Állam fennhatósága alól. Az úton elkísért bennünket az atya unokahúga és a férje is. Először látták saját szemükkel újra az otthonukat. Tanúja lehettem annak, milyen az a szomorú döbbenet, amikor valaki a saját szemével látja és lép be abba a házba, amelyből korábban menekülniük kellett, s most szembesül azzal, hogy nincs semmije, csak a romjai és a hamva a múltjának. Ki volt égve az egész, szét volt verve, szét volt rabolva, nem volt ott más, csak a puszta fal. Valamikor ez egy gyönyörű négyszobás ház lehetett, ahol három gyermeket neveltek.
Tegnap üzentet váltottunk Jakab atyával, ennek kapcsán érdeklődtem unokahúga és családja hogyléte felől. Visszaköltöztek-e a házukba? Újra indult-e az élet? Azt a választ kaptam, hogy igen, bár Quaraqosh területi hovatartozása a Bagdad és a Kurdisztáni Regionális Kormányzat közötti belpolitikai feszültség okán egyelőre vitatott, ami nehézséget jelent, de hittel minden megy, ezért újrakezdik. Üzenem nekik, írtam, hogy sokan imádkozunk értük. Kisvártatva megérkezett a válasz, hogy köszönik, és ha legközelebb arra járok, az ő házuk az én házam is, látogassam meg őket, mindig szeretettel várnak. Erre gondoltam, mikor azt mondtam, hogy a romok felett fényesen ragyog a hitük, s azt sem felejthetjük el, hogy az ő szenvedéseik és az üldöztetésük a bizonyíték arra, milyen értéke van a keresztény hitünknek!
Ezek szerint a lelki hovatartozás sokkal többet jelent számukra a fizikai hovatartozásnál. Említette az előadásában, hogy a keresztény családok többsége nem szívesen emigrál..
Az egyházi vezetők mindent megtesznek azért, hogy segítsenek a keresztény családoknak, akik úgy határoztak, hogy maradnak és méltósággal szeretnének élni ősi földjükön. A megtartó erő a hit és az egyház. Azonban a befektetett energia ellenére egyre nehezebb a látókörükben lévő embereket ott tartani és reményteli jövőképet mutatni a maradás indokaként.
A bagdadi kormányzat valamint a nemzetközi katonai koalíció eddig Mosul megtisztítására koncentrált. Nem fókuszált az újjáépítésre, nem rendelkezik átfogó tervvel. A 2017. szeptember 25-i függetlenségi népszavazás destabilizálta az egyébként is törékeny belpolitikai helyzetet a bagdadi kormányzat és a kurd regionális kormányzat között. A pesmergák által az Iszlám Államtól visszafoglalt és felügyeletük alá vont területek, Kirkuk, a Ninive-fennsík újabb területi jogviták forrása lett egyazon államon belül. A bagdadi kormányzat oldalán megjelenő síita milíciák felerősítik az államon belüli fegyveres konfliktusok lehetőségét. A területi hovatartozást illetően pedig egyértelmű vesztesek a keresztény közösségek, leginkább a Moszul környéki területeken. Egyre inkább jellemző a bizonytalanság a térségben, mely az elvándorlást erősíti.
A közel-keleti keresztényüldözésről egyre többet hallani, különösen azóta, amióta Európa határait migránsok tömege lépi át. Holott a probléma korábban kezdődött. Hogyan látja, miért nem beszéltünk erről korábban?
A háború Irakban és Szíriában súlyos károkat okozott a keresztény kisebbségeknek – az asszír, káld, szír katolikus és ortodox, örmény felekezeteknek. Saját hazájukban üldözött keresztényekről van szó, akik méltósággal szeretnének élni, visszatérni elhagyott otthonaikba. A romokból hittel szeretnének egy jobb világot építeni. Az elkötelezettség és a kockázat magas, különösen akkor, amikor a közösségekben a felek közötti bizalom sérült, megszakadt. Az Egyház missziója, minden keresztény missziója az, hogy segítsen hidakat építeni. Ők már csinálták ezt annak előtte az évszázadok során. Most is képesek lesznek rá, ha mellettük állunk! Kiemelten fontosnak tartom, hogy a tények figyelembevételével beszéljünk a keresztényeket ért atrocitásokról szerte a világon. Nevezzük néven: igenis van keresztényüldözés a 21. században, és a saját lehetőségeinkhez mérten tegyünk ellene, de a szolidáris szeretetünk az imádságban is meg kell, hogy mutatkozzék!
Egy kereszténynek innen, Magyarországról van-e felelőssége az üldözöttek iránt?
Ma sokat beszélünk az emberi jogokról, emberi méltóságról, toleranciáról, esélyegyenlőségről. Szerintem egyetlen intézmény sem működhet Európában esélyegyenlőségi terv nélkül. Miért kellene szó nélkül hagyni azt, hogy 2017-ben vallási hovatartozása miatt valakit hátrányos megkülönböztetés ér? Miért ne nevezhetnénk nevén a dolgot, hogy a világ számos pontján különböző iszlamista terrorszervezetek és milíciák üldözik a keresztényeket, gyilkosságokat, népirtást követnek el a keresztények ellen? Miért ne lenne nekünk, európai keresztényeknek kötelességünk, hogy erről tárgyszerűen és világosan közbeszédet folytassunk, akár egy templomi előadás keretein belül, felerősítsük az ő szenvedéseiknek a hangját, és világosan elítéljük az őket bántalmazó terrorszervezeteket? A kereszténységünkből fakadó állapotbeli kötelességünk, bárhol is éljünk a világban, hogy Isten szeretetét képviseljük. Nekünk szeretettel kell lennünk a körülöttünk élők iránt – ugyan ezt cinikusan néha számon is kérik rajtunk – de mindent el kell viselnünk? Élethivatásunk, hogy jót cselekedjünk, bizonyos helyzetekben ellenszolgáltatás nélkül, akár hátrányos megkülönböztetéssel.
Ha az ember innen magánemberként segíteni szeretne, mit tehet?
A keresztény egyháznak megvan a karitatív belső hálózata, a célirányos, garanciákkal rendelkező segélyprogramja. A Magyar Katolikus Püspöki Konferenciának is van külön erre a célra elkülönített adománygyűjtő számlaszáma, célirányosan a térség egyházainak. Székesfehérvár megyés püspöke, Spányi Antal is több programot – és itt a lelki programokra is gondolok – indított az adománygyűjtés mellett. Mindezeken túl nagyon fontos az imádság, mert hitünk szerint ereje van. Magyarország kormánya az Üldözött Keresztények Megsegítéséért Felelős Helyettes Államtitkárságon keresztül mindent megtesz azért, hogy segítséget vigyen a bajbajutottaknak, a szenvedő közösségeknek, közvetlen támogatással pedig konkrétan segítse a helyben maradást illetve azokat, akik vissza akarnak térni őseik földjére. Kormányzati támogatásból így valósulhatott meg többek között – csak a térséget figyelembe véve – a Ninive-fennsíkon, Telsqof település háború utáni városrekonstrukciója, iskolaépítése, vagy a gyógyszertámogatási program az erbili Szent József Kórház számára.
A fehérvári püspökkel együtt október 22-én Irakba utaztak volna, hogy együttérzésünkről, segítségünkről biztosítsák az ottani közösségeket. Miért hiúsult meg az utazás?
Belpolitikai okai vannak utazásunk elhalasztásának, az ottani helyzet nem tette lehetővé ezt az utat. Bizonyára mindenki előtt ismert, hogy a kurd függetlenségi népszavazás és Kurdisztán önálló államként történő elismertetése veszélyes helyzetet idézett elő. Ez nem azt jelenti, hogy mihelyt lehetséges, ne indulnánk útnak, mert tántoríthatatlanok vagyunk. Személyes jelenlétünkkel, lelkipásztori látogatásunkkal szeretnénk kifejezni azt, hogy a pásztorok mellett állunk fizikai értelemben is, akik a szétszéledt nyáj egyben tartásán fáradoznak. Az üldözött közösségek tagjait pedig szeretnénk biztosítani arról, hogy nem felejtettük el őket, fájdalmuk a mienk is, de ennek ellenére merjenek reményteli jövőt tervezni szülőföldjükön. A Székesfehérvári Egyházmegye főpásztora és hívei szolidáris szeretetben, imádságban mellettük állnak.
