Hol van már az az időszak, amikor Feketehegy-Szárazréten gumicsizmát kellett húzni egy-egy nagyobb esőzés után? A Gaján túli, egykor lesajnált terület mára a fiatal családok körében is népszerű „fészekrakó” hellyé vált, s ez a fejlődés elképzelhetetlen lett volna Szigli István önkormányzati képviselő agilitása nélkül, aki 1994-től egészen mostanáig dolgozott az itt élőkért.
A képviselő büszkén, megelégedéssel néz vissza a három évtizeden át végzett szisztematikus munkára.
Mi adta az indíttatást, hogy a köz ügyeivel, a város lakóinak segítésével kezdjen foglalkozni? Otthon, a családban esett szó politikáról?
Felsővárosi családból származom, édesapám igazi parasztemberként élte az életét annak minden sajátosságával és makacsságával. Éppen emiatt soha nem lépett be a TSZ-be, ráadásul az 1956-os forradalom eseményei idején az egyik szemét elvesztette, ami nem volt túl jó ajánlószelvény a boldoguláshoz a hatvanas években. Nem véletlen, hogy az egyik jó ismerős segítsége is kellett, hogy állást kapjon a Videotonban, ahol segédmunkásként kereste a kenyerét. Mindezek alapján talán érhető, hogy nagy politizálásra nem volt lehetőség. Édesanyám korai halála miatt aztán 13 évesen Sárbogárdra kerültem nagynénémékhez, akik pedagógusok voltak. Anyu utolsó kérése az volt hozzájuk, „neveljétek fel a gyereket, neveljetek embert belőle”. Édesapám ezt Fehérvárról próbálta anyagilag segíteni. Azt gondolom, rokonaim jó munkát végeztek, mert azon túl, hogy a sárbogárdi gimnáziumban a növény- és zöldségtermesztő szakot is elvégeztem, katonás pedagógusi szemléletükkel megtanítottak arra is, hogy az életben a haladás útja se nem gyors, se nem könnyű.
A sors hozta vissza Székesfehérvárra?
Igen, szerintem ez sorsszerű volt. A Videoton gyár adta magát, így az érettségi után beiratkoztam az elektronikai műszerész képzésre. Ragadt rám valamennyi ebből a tudásból, elhelyezkedtem a gyárban, de már akkor éreztem, nem ez lesz az én utam.
A felsővárosi művelődési házban – ahogy akkor nevezték, a Zsuptipróban – heti rendszerességgel összejöttünk a felsővárosi gyerekekkel, akik itt néptáncot, színpadi szereplést tanulhattak.
Én ugyan se táncos, se színész nem voltam, de a konferanszié szerepét mindig elvállaltam. Nagyon szerettem így, egyfajta népművelőként dolgozni.
Talán ez volt az első olyan kapocs, ami a közügyekkel, a körülöttem élők segítésével való munkához vezetett. A másik pedig a sport: elvégeztem a labdarúgó játékvezetői képzést, így bíróként az egész megyét megismertem, majd a katonaság alatt számos sportrendezvényt, laktanyai bajnokságot szerveztem. Egyébként nem voltam valami jó fiú, a sorkatonaság 24 hónapjának első 8 hónapjában ki se engedtek a laktanyából.
Sportnyelven szólva a büntetők sem riasztották azért el.
Ez valóban így van! A gyárban először az ifjúsági szervezet sportfelelőse voltam, majd a Videoton tömegsport telepének vállalati szintű felelőse lettem, 23 évesen pedig már a Videoton Sportegyesület elnökségi tagjaként is dolgoztam. Mivel a sportszervezés mindig érdekelt, jelentkeztem az akkori Testnevelési Főiskolára (TF), ahová – be kell vallani – nagyon nehezen, egy jó ismerős segítségével jutottam be, miután a felvételin elért 16 pont éppen elegendő volt a fellebbezéshez. Osztálytársam volt például Monspart Sarolta, Feledy Péter és Vass István Zoltán is. Közben a megyei mozgalmi területen is jött egy lehetőség. Azt mondták: „Ideveszünk, de te egy felsővárosi klerikális gyerek vagy és az is maradsz. Csináld a sportot meg a honvédelmi ügyeket, de legyél csöndben!” Elvállaltam, csöndben voltam.
A rendszerváltás környékén mivel foglalkozott?
Mivel abban az időszakban egyre nagyobb lett a munkanélküliség, megpróbáltam előre menekülni. Több vállalkozásba is belevágtam, de be kell vallanom, ezek nem lettek sikeresek, volt, hogy csődöt kellett jelentenem. De aztán mindig talpra álltam, így vagyok ezzel most is!
És jött az első szabad választás.
Már az első, 1990-es önkormányzati választáson elindultam függetlenként. Harmadik lettem, majd az MDF színeiben induló második helyezett Gál György javára visszaléptem, így végül ő lett a képviselő. Aztán 1994-ben, amikor Gál György az új rendelet szerint közalkalmazotti státusza miatt nem lehetett képviselő, Kovács Ignác, a városi kisgazdák elnöke felkért, hogy a Polgári Szövetség támogatásával induljak a posztért.
Igent mondtam, s nagy volt az örömöm, amikor az ő támogatásukkal, de független színekben megnyertem a választást.
Feketehegy-Szárazrétre mikor, hogyan került el a „felsővárosi gyerek”?
Négy-öt éves koromtól rendszeresen kijártunk nagybátyám feketehegyi szőlőjébe. Nagyobb esőzések után itt akkora volt a sár, hogy a gumicsizma is beleragadt. A közös szüretek, az itt eltöltött idő, az erőt adó nyugalom mégis olyan elemi erővel hatott rám, hogy felnőtt fejjel visszavágytam ide.
Olyan közegben akartam élni, ahol az emberek ismerik egymást, tudnak egymás problémáiról, és ha kell, segítenek.
A 80-as években és a 90-es évek elején ilyen hely volt Feketehegy-Szárazrét, de ma már kicsit más a helyzet, mert sokan költöztek ide az időközben kiépített infrastruktúra miatt. A nyolcvanas évek közepén kezdtünk el itt építkezni az egykori hobbitelken, ahol aztán később a családi házunkat is felépítettük a két kezünk munkájával.
Mire a legbüszkébb az elmúlt három évtizedből?
Nemrég próbáltam számszerűsíteni, mekkora összeget sikerült 1994 óta Feketehegy-Szárazrét fejlődéséhez előteremteni – valahol 30 milliárd forintnál álltam meg. Mérföldkő jellege miatt talán azt emelném ki, hogy 1994 és 1998 között levezényeltem szinte a teljes városrész csatornázását, így végre nem volt már szükség az előbb említett gumicsizmára. Tulajdonképpen ekkor indult el a városrész a városiassá válás ösvényén. 1996-ban sikerült az orvosi rendelőt, a gyógyszertárt, majd a gyermekorvosi és védőnői szolgálatot is életre hívni.
A következő nagy lépés pedig az 1998-tól kezdődő ciklusban az összközművesítés megvalósítása volt.
Számos utca ebben az időszakban kapott először aszfaltot, a 2000-es évek elején pedig sikerült a Farkasvermi utat is meghosszabbítani, a járdát kiépíteni a Sajó utcáig, így a külső utcák lakói számára is valósággá vált a buszközlekedés.
Létezik olyan a valóságban, hogy független képviselő?
Warvasovszky Tihamér polgármestersége idején sokáig én voltam a mérleg nyelve a közgyűlésben, így például a városfejlesztési bizottság elnökeként nagyon sok olyan fejlesztést tudtam kiharcolni, amire irigykedtek a képviselőtársaim. Ilyen volt például a szociális városrehabilitációs program, amelynek során többmilliárd forintnyi forrást érkezett a városrészbe: végre megvalósult az önálló közösségi ház, megújult az iskola, az óvoda, a katolikus templom, számos utcát sikerült felújítani és kiépült a kerékpáros híd a Gaja patak felett. Azt gondolom, dr. Cser-Palkovics András polgármesterrel is jól együtt tudtunk dolgozni, mindent meg tudtunk beszélni a 2009-es „vértelen hatalomátvételt” követően (amikor a jobboldalhoz került a város irányítása). Így mostanra szerintem senki sem mondhatja azt, ami a nyolcvanas években gyakran elhangzott, miszerint a Gaján túl nincs élet! Habár mostanában ért olyan kritika, hogy a tervezett fejlesztésekkel kapcsolatban keveset beszélgettem az emberekkel, én azt vallom, mindig a választási programomban megígért, eltervezett rend szerint haladtam, amit az itt lakók jóváhagyásával tettem, hiszen a megválasztásommal erre a programra szavaztak. Ha egyetlen mondatban kellene válaszolnom a feltett kérdésre, akkor azt mondanám, független képviselő valójában nem létezik: az országos pártpolitikától és a helyi frakcióktól természetesen mindig függetlenítettem magam, ám közben a várost vezető polgármesterrel mindig meg tudtam egyezni Feketehegy-Szárazrét fejlődésének érdekében. Ez jelentette annak a három évtizedes alkotómunkának a zálogát, amelyre most büszkén, megelégedéssel nézek vissza. Ugyanakkor érzem még magamban az erőt, továbbra is tevékenyen szeretnék részt venni szeretett városom életében.
.jpg)