Kultúráról, irodalomról, emlékezésről - beszélgetés Bobory Zoltánnal

Mikor mondtad el az első verset közönség előtt?

A Basa utcában nőttem fel. A Basa utca 1 és 2-ben, e két ház udvarában 33 gyerek volt. Belvárosi gyerekek voltunk, igencsak nagy csibészek, kiváló volt az összetartás közöttünk. Remek közösség volt, mindenki kedvelte a szomszédját. Volt, hogy a nagylányok színpadi előadás csináltak, pokrócokat feszítettek ki a porolóra. Nekem valami verset kellett mondanom, de nem mondtam. Édesanyám, akinek akkor tenyere volt, mint egy péklapát, nosza, hamar lekevert egy hatalmas pofont. Ez bizony nem jött össze. Később, amikor versmondó verseny volt az iskolában, akkor és azon egy nagyfiú tanácsára Goethe Villi király című versét mondtam el. Nemrég volt egy Román Károly emlékest, és akkor mindenkinek elmondtam, hogy akkor Román Károly megkérdezte tőlem, hogy miért ezt a verset választottam? Mondtam azért, mert egy nagyfiú ezt javasolta. Tulajdonképpen ezzel kezdődött az irodalom iránti érdeklődésem, amit e nagyfiúnak köszönhetek.

Izgultál, amikor verset mondtál, és volt, hogy valamelyik versbe belesültél valaha?

Előfordult, nem is egyszer. A legemlékezetesebb elakadásom az volt, amikor egy városi nagy ünnepségen verset kellett mondanom, de csak úgy vállaltam el, ha én választhatom meg a verset. Rozsgyesztvenszkij Csavarok című versét választottam, aminek az volt a lényege, hogy sok kis csavarok vagyunk az életünkben, és valaki mindig visszacsavarja azt a bizonyos csavart, mielőtt elválik a két elem egymástól. A városi pártbizottságról volt ott egy rendkívül fontos ember, és amikor odaértem, hogy mi mindnyájan csavarok vagyunk, akkor láttam, a pártbizottság embere váratlanul megemelkedik a székében, én meg ettől jól belesültem a versbe. Amúgy ez a szovjet költő népszerű ember volt a maga korában, bár tény, a hivatalos szervek által nem volt feltétlenül kedvelt. Csodálkoztam is, hogy ez a vers egyáltalán megjelenhetett.

Ha irodalom, akkor a versek vagy a prózák simogatták inkább meg a lelked?

Versmondó gyerek voltam kicsi korom óta, majd felnőttként előadóművészi vizsgát tettem. Elsősorban verseket mondtam, de persze szerettem a prózát is. A legnagyobb élményem egyike Takács Imre a Szegényes Katalin-virág című írása volt, és a mai napig nagyon szeretem. Az akkori idők legjelesebb fehérvári íróival, költőivel, a többi közt például Sobor Antallal, Kalász Mártonnal, Takács Imrével, Román Károllyal, Bódás Jánossal, Bokros Jánossal járhattam a megyét irodalmi programokkal. Ez nagy élményt adott, lepusztult busszal mentünk, féltünk, hogy majd otthagy bennünket valahol. Régimódi könyvtárakban, kultúrházakban, olajos padlójú helyiségekben működtünk közre, megható volt, hogy jöttek az emberek, szépen felöltözve, fényesre pucolt csizmákban. Hatalmas élmény volt, ahogy tátott szájjal hallgatták a verseket.

Ifjúként, gyerekként minek örültél inkább? Egy ötös osztályzatnak az irodalom órán, vagy a közönség tapsának?

Bár a taps nem sokat jelentett, az viszont annál inkább sokat, amikor ennek a bizonyos irodalmi körnek a vezetője odajött hozzám és megdicsért, hogy szépen mondtam a verset. Emlékezetes volt számomra, hogy Bódás János, aki nemcsak kiváló költő, de nagyszerű előadó is volt, és nem engedte, hogy más mondja a verseit, ragaszkodott ahhoz, hogy ő mondhassa el a saját költeményeit, mégis, egy alkalommal amikor rám osztották az egyik versét, elmondtam, utána odajött hozzám és megdicsért: jól tettem a dolgomat. Ez számomra hihetetlen boldogságot jelentett, és ettől kezdve sokszor mondtam Bódás János-verseket.

Testvéred, Béla nagyszerű labdarúgó volt. Jártál a meccseire, ő járt az előadó estjeidre?

Igen, jártam a mérkőzéseire, és ő ritkábban az én estjeimre. De persze én is sportoltam, eleinte úsztam, majd a hatvanas évek legendás vízilabda csapatában játszottam. Nyolcadikos srácként kerültem be a csapatba. Sőt, volt egy olyan mérkőzés, mikor beküldtek a vízbe, hogy nosza, mutassam meg mit tudok. A területi bajnokságban játszottunk, és a bajnoki mérkőzéseken majdnem mindig vér folyt. Pécsen volt a meccs, és az első harmad végén azt vettem észre, hogy az egyik játékostársam lenyúl a vízbe és kiemeli a nyakánál fogva az egyik ellenfelet, aki meglehetősen durva játékos volt, és bamm, egy jól sikerült balegyenessel kiütötte. A kötekedő, verekedő pécsi srác kifeküdt, azt vettem észre, hogy a játékostársam felemelte a kezét, és az ujjai közül folyt a vér. Az edző az ő helyére küldött be engem. Nem győztem menekülni a vízben minden és mindenki, főleg ellenfél elől, végül valahogy megúsztam ezt a mérkőzést.

Béla testvéreddel miről beszéltetek többet a futballról vagy pedig a költészetről?

Inkább a futballról. Nagyon, nagyon sokat köszönhetek a bátyámnak. Kétségtelen, kissé más beállítottságúak voltunk, ő futballozott, én meg a költészet szerelmese voltam. Amikor Béla már az öregfiúk csapatában futballozott, egy alkalom azt mondta, hogy gyere, játssz velünk! Szerettem futballozni, igaz nem azon a szinten, amin ők. De a kispályán sokszor játszottunk művészek, írók, költők, mint Újházi Péter, Lendvai Tóni és sokan mások. Béla hívott, gyere el közénk is, és játssz velünk, ami óriási megtiszteltetés volt a számomra, el sem tudtam képzelni, hogy én a hajdani sztárok között lehetek. Egy alkalommal legnagyobb meglepetésemre szólt a csapatvezető, hogy készülj, mert te leszel a kezdőcsapatban! Ráadásul Wollek Tibi helyett, ami szinte hihetetlen volt nekem. Tibi nagyon jó ember volt, sajnos nagyon fiatalon meghalt. Jellemző, hogy nem volt féltékeny, sőt, mindig segített, tanácsokat adott, mit csináljak, hogyan tegyem a dolgomat.

Tizenhét köteted jelent meg. Volt olyan, amit még nem mondhattál el sosem?

Ha arra gondolsz, hogy megtiltották-e egy vers elmondását, nos nem, viszont olyan volt, hogy nem vállaltam egy fellépést, mert ki akartak hagyni egy verset. Az viszont előfordult velem is, hogy nem tudtam leírni egy verset, amit szerettem volna, pedig megvolt bennem minden hozzá, csak hát egyszerűen nem jöttek a kedvem szerinti való szavak. De a kötelező feladatokat mindig el tudtam végezni.

Voltál a kultúra munkása, 17 évig vezetted a Szent István Művelődési Házat. Aztán kiszálltál. Miért?

Egyházi fenntartású intézmény volt, nagyon szerettem ott lenni, nagyon szerettem ott dolgozni. De jött egy olyan időszak, amikor olyan elvárásokat támasztottak, amiket már nem szerettem volna megcsinálni. Úgy vállaltam el az intézmény vezetését, hogy tisztában voltam vele, ez egyházi intézmény, ahol vannak alapvető feladatok, ezt tiszteletben tartottam, de kértem, ezek mellett hadd csináljam a többi dolgomat úgy, ahogy én szeretném. Aztán jött egy személyi változás, és már inkább a kötelező feladatot várta el tőlem egy irodai, hozzá nemértő, akarnok ember. Inkább, fájdalommal, de távoztam a Szent Istvánból, ahol nagyon szerettem dolgozni, nagyon sajnáltam eljönni onnan. Úgy hagytam ott az intézményt, hogy elismerten az ország legjobb egyházi művelődési háza volt a mienk. De nagyon örültem, hogy új megbízással látott el a jó sorsom…!

Zoltán, ha azt mondom, hogy Don-kanyar, akkor... Folytasd tovább!

Mindent az irodalomnak köszönhetek. így ezt is! Serfőző Simontól hangzott el Székesfehérváron 1987-ben a Feledésből az emlékmű című vers. Ez alapján mondhatom, 130 ezer magyar hősnek, elhunyt katonának feledésből emeltünk emlékművet! A vers döbbenetes számonkérés volt. A rendezvény után mentem haza, és amikor odaértem a Barátok templomához, megszólalt a harangja. Abban a pillanatban elhatároztam, hogy igenis elmegyek a Don-kanyarba! Korábban voltam a barátság vonattal a Szovjetunióban, de azt gondoltam, ha a még élő hajdani Don-kanyarban harcolt katonák, családtagok, hozzátartozók együtt elmegyünk oda egy vonattal, na, az lesz az igazi barátság vonat, az igazi megbékélés a két nép között! A hivatalos szervek finoman szólva hülyének néztek, hogy gondolom én azt, hogy elmehetünk oda, hiszen ki tudja, milyen fogadtatásban lesz részünk, nekünk magyaroknak, akik ellenük harcoltunk hajdan! Ennek ellenére hihetetlen élmények értek bennünket. Édesapám, aki a II. világháborúban, Voronyezsben, egy magyar katonai kórházban dolgozott katonaorvosként, mondta, hogy az egyszerű orosz emberek nagyon barátságosak. Ezzel szembesültünk később mi is. Annak érdekében, hogy elindulhassunk, megkerestem mindenkit, a szovjet nagykövetektől kezdve – kettő is volt azokban az években - a hivatalos szerveket, a Magyar-Szovjet Baráti Társaságot, hogy engedélyezzék az utunkat. Nem engedték, akkor vettem egy nagy levegőt, és levelet írtam Gorbacsovnak, gondoltam, az úgysem jut el hozzá. Egy alkalommal a magyar küldöttség ott volt Gorbacsovnál, Grósz Károllyal, Nyers Rezsővel az élén. Mikor véget ért a hivatalos tárgyalás, Gorbacsov mondta: elvtársak, jöhetnek a magyar zarándokok. Vezetőink csak néztek, hogy milyen zarándokok? Amikor hazaértek, másnap hívattak a pártbizottságba. Elmondtam, amit kellett, azt is, hogy a Szovjetunióból magyar egyetemisták írtak, hogy hírét vették a tervünknek, de ők, akik ott tanulnak, nem is hallottak a Don-kanyar béli történtekről, a tragédiáról. Az egyik lány meghívott engem oda, mint az édesapját. Így, szinte beszöktem a Szovjetunióba. Ott aztán fantasztikus élményekben volt részem. A lányok kitűzőt csináltak, tolmácsoltak nekem, a környékén mindenhova elvittek, a Veteránok Szövetségébe, a pártbizottságba és mindenhol, mindenki azt hitte, hogy valami nagy ember, fontos elvtárs érkezett ide Magyarországról. Az ottani újság főszerkesztője a fejét vakarta, hogy vajon ki lehet ez a fontos ember? Felejthetetlen napokat éltem ott át! Sokan, sokszor mondták nekem, azt képzeled, hogy összejön a terved? Néha meg is szégyelltem magam, tényleg, hogy képzeltem én ezt? De miután, ha nehezen is, de Gorbacsovnak köszönhetően az egyik utazási iroda révén nekivágtunk az útnak 40 társammal együtt. Szerettünk volna egy kopjafát magunkkal vinni az Urivi dombra, de azt nem engedték. Kint, az egyik falusi háznál volt egy kis füves terület, találtam két deszkát, nemzeti szalaggal összekötöttük és ezt a keresztet kitettük a kerítés mellé, oda, ahol korábban magyar katonai temető volt, amit ledózeroltak. A falusiak el sem tudták képzelni mi történt, elmondtuk, aztán együtt imádkoztak velünk, csak úgy dobálták magukra a keresztet. A következő utunk alkalmával itthon csináltam keményfából keresztet, megvoltak a furatok, csavarok, betettem a hátizsákomba, ott kint összeraktuk és felállítottuk az Úrívi dombra.

A Vörösmarty társaság alighanem számodra maga az élet, az álmok, a színek, a fények, ugye?

Hihetetlenül nagy megtiszteltetés volt számomra, amikor felkértek! Először nem akartam, egy teljes évig tartott a puhítás, hogy vállaljam el, végül megtettem. Nem volt helységünk, nem volt pénzünk, elkeserítő volt a helyzet, de úgy gondolom, sikerült talpra állnunk. Nagy örömöt adott, ad nekem a határon túli magyar irodalmárokkal kialakított kapcsolat, ezt az örömöt nem lehet szavakkal elmondani. A mai napig nagyon hálásak nekünk, hogy megrendezzük a Határon túli magyar irodalom napjait, így az ott élőkkel életre szóló barátságok kötődtek, és ez mindennél többet ad nekünk, meg nekik is. Mindennél többet jelentett a számomra az, amikor a Magyar Írószövetség elnöke, két alkalommal is a Magyar Televízióban elmondta, hogy a legaktívabb irodalmi társaság e honban a székesfehérvári Vörösmarty Társaság. Sok könyvet adtunk adunk ki, folytattuk és folytatjuk a határon túli irodalom napjait.

Vörösmarty társaság elnökeként voltak olyan pillanatok, amikor azt mondtad, hogy na, ne, ebből elég volt! Gondolok itt arra is, amikor nem volt házatok, ahol tevékenykedhettetek volna…

Folyamatosan vannak ilyen gondolataim… Nagyon nehéz időszak kezdődött, amikor a Kossuth utcában leszakadt a mennyezet, a korábban hanyagul elvégzett munka miatt. Két és fél évig nem volt termünk, eláztak a könyveink, a bútoraink, a gépjeink. Kértünk más helyeket, hogy segítsenek abban, legyen hol folytatni a munkánkat. Voltak, akik, segítettek, de volt olyan városi intézmény, amelyik pénzt kért volna tőlünk terembérlet címén. Nem akartunk fizetni, nem is tudtunk volna miből, de végül túléltük ez a két és fél évet. is Nehezen, de csak össze tudtunk jönni, tudtuk folytatni a munkánkat, köszönet érte azoknak, akik segítettek! Nem hagyták el a süllyedő hajót… Továbbra is kiadjuk a Vár folyóiratot, könyveket jelentettünk meg.

Amióta ismét van helyiségetek, roppant aktívan tevékenykedtek. Tudjuk, a szó elszáll, az írás megmarad. A beszélgetések jók, élményt adnak. De mi van, mi lesz a kiadványokkal? Mert azokat kiadni talán még nehezebb, hiszen e téren is komoly nehézségekkel kell szembe nézni. Vagy tévedek?

Egy folyóirat megjelentetése mindig nagyon nehéz, nemcsak az elindítása, a folyamatos megjelentetése talán még nehezebb. A Vár folyóiratunk a 17. évadnál jár. Sajnos sorra szűnnek meg a folyóiratok az országban, ez a nagy fájdalmam. A kedvencem, a Trianoni szemle is meg fog szűnni, készítenek még egy, vagy két számot, aztán vége. A Vár még „áll”, de rettenetesen nehéz a dolgunk.