Gyermekkora meghatározó emlékeiről, élményeiről milyen emlékeket őriz?
Nagyon-nagyon boldog gyermekkorom volt. Mindenki számára, azt hiszem, az az aranyidő. A Budai Várban születtem, a világ egyik legkitüntetettebb helyén. Én lettem a béke gyermeke, ’46-os vagyok. Édesanyám-édesapám az ostrom alatt a pincében találkozott. Apám hátszegi születésű, Hunyad vármegye, Erdélyország, édesanyám, pedig a Fertő-tó vidéke, Fertőszentmiklós. Elég nagy átló ebben a medencében, a Budai Várban találkoztak. A Vár lerombolt volt, romos, üres telkekkel, grundokkal tele. Egyszóval egy boldog gyermekkor színhelye. Aztán vidéken, nagymamánál is nevelődtem. Fertőszentmiklóson, megtanultam az aratók után menni a vízzel, tarlón járni mezítláb.
Mindent, a libalegelőt, a tehenek után menni, belelépni tisztességgel, cseresznyét lopni a bakter kertjéből, rendet tartani a világban.
Iskoláit hol végezte?
Érdekes hely, ma a Zenetudományi Intézet, a Táncsics Mihály utca hetes szám, ahol én írni és olvasni tanultam. Nem tudtam, hogy aki engem az énekórán megtanított az első dalra, az Kodály Zoltán munkatársa volt, Kertész Gyula. Általános iskolai énektanár volt akkor. Mindez később derült ki számomra, 20-30 év múlva. Így kezdődött, majd a Rákóczi Gimnáziumban érettségiztem, és - legyen egy tisztességes szakmám - elmentem a MÜM 14-be kalapácsot reszelni, elektroműszerész szakmunkásvizsga is legyen a kezemben. Belsőépítész akartam lenni, Iparművészeti Főiskolára szerettem volna menni, de egyéb kategóriába tartozott a kartonom. Mindemellett a muzsika. Édesapám zenetanár volt, mellette vendéglátóipari üzemegységekben, presszókban, mindenfelé zongorázott, és „kamukonyakból” nevelt föl bennünket. Amennyiben valaki nem tudná, ha a zenésznek konyakot rendelnek, tea érkezik, s a pénz utána elosztódik a pincér és a zongorista között. Én csellóztam – mármint zeneiskolában – öcsém, pedig zongorista lett.
Ekkor már körvonalazódott valamelyik későbbi zenekara?
A Rákóczi Gimnázium a Rózsadomb tövében van. Sok-sok külkereskedő-gyerek járt az osztályunkba, illetve akiknek a papája külkereskedő volt, és amikor jöttek haza a papák, első év végén, ’62-ben, hozták a Beatles kislemezeket. Megnőttek a hajak, angolos osztály volt és fordítottunk, egy osztályban három zenekar volt, pezsgett az élet, kezdődött a beat-korszak. Mivel ismertük a kottát és tisztán is énekeltünk, egyre jobban tudtunk menni zenekarokba, alapítottunk sajátot is, ami nem ment semmire.
Aztán gimnáziumon belül alakult a Wanderers, majd az első saját, a Strangers. Mivel pedagógus-fizetésből nem lehetett több mikrofont és több erősítőt venni, jött a Béla ötlete. Akusztikus gitár. Csakazértis! Majd éneklünk hozzá. Így kezdődött. Egy újságban láttam fényképet az ausztrál Seekers együttesről, rajta tizenkét húros gitár.
Akkor ruszki, ötszáz forintos gitárból csinál(tat)tam tizenkét húros gitárt.
Nem akarták megcsinálni, mondván, dupla olyan nehéz, le fog szakadni a nyakam. De megcsinálták, és az lett az első magyarországi tizenkét húros gitár, mindenki ismeri, a Neoton együttes használta annak idején, néha a Pásztor Laci elvitte. Az a gitár meghatározta az én világomat.
Lassan elérkezünk a Ki-Mit-Tud-on aratott sikerig, amit nem tudom, hogy akusztikus gitáron sikerült-e elérni, de etno-rock kategóriában – azt hiszem, akkor így hívták - mindenesetre első helyezést ért…
A gimnázium benevezte a Tolcsvay-Triót, két tag odajárt. A területi selejtezőn – furcsa módon – fel voltak hangolva a hangszereink, és tisztán énekeltünk, három szólamban. Ezzel, mintegy kibújtunk a nagy tömegből, és a pol-beat kategóriába soroltak bennünket. Senki nem tudja, hogy mi az, például mondták azt, hogy politikailag aktuális mondanivalójú szöveg, nem mindig zenének nevezhető alapon. Mi folk-beat-et játszottunk.
Akkoriban az első hely, az mindjárt országos elismertséget, első vonalbéli szerepléseket jelentett, Ki-Mit-Tud-ot nyerni nagyon nagy fegyvertény volt abban az évtizedben.
Valóban nagyon nagy dolog volt. Ha másnap kiment az ember az utcára, megfordultak utána. Ezt meg kellett szokni, de rá kell jönni: nagyon hamar föl lehet kerülni a népszerűség magaslatára, és őrült hamar le lehet esni. A kedves közönség, amilyen hamar emel fel, ugyanolyan hamar felejt. Ha meg akar maradni itt az ember, az nagyon-nagyon kemény, kitartó, tisztességes, egyenes munkával lehet. Lehet mással is manapság, változott a világ.
Említette, hogy zenész és szerzőtársai, barátai, művészek, írók gyakran segítették pályafutása fordulópontjainál. A Tolcsvay Trió munkásságára kik, hol, miért és hogyan hatottak?
Kezdődött az Illés-együttessel.
Átmentünk a Szentháromság téren egy nagybőgővel, két gitárral. Ők ott gyakoroltak, fent a kollégiumban. Kinéztek az ablakon, Szörényi Szabolcs, a hosszú hajával: Hé’ ti! Hova’ mentek? Földbegyökerezett a lábunk, az Illés együttes hozzánk szólt. Mondtuk, hogy haza. Nem! Gyertek föl! Fölmentünk. Akkor Bródy megszólalt: hol voltatok? Az Expressz koktélhajón játszottunk, délután volt egy összejövetel. És mit játszottatok? Játszanátok valamit?
Eljátszottunk egy nótát, volt egy kis susmorgás közöttük, megitta a Lajos a sörét, majd megkérdezte: mennyit kaptok ti ott azon a koktélhajón?
Mondtuk, hogy 150 Ft-ot. Fejenként? Mondom, nem, hárman. Erre, a Tinédzser rávágott az asztalra, no, akkor mit csináltok szombaton? Nem tudjuk, hogy mit csinálunk, lehet, hogy gyakorolunk. Akkor gyertek ide, és szünetben fogtok játszani. Így kezdődött, szünetekben először öt ember maradt benn, tíz, húsz, aztán hetente mindig több. Aztán létrehoztunk egy pici klubot a Bem-rakparton, az is így volt, hogy mentünk az úton, és ott énekeltek, gitároztak a gesztenyefa alatt. A Kex együttes volt, elkezdtünk ott együtt gitározni, majd kijött egy szőke hajú hölgy, aki a művelődési ház igazgatója volt, és szólt, hogy gyertek be ennyi cuccal a művházba’ mert jönnek a rendőrök! Bementünk, ott hallottak minket és fölajánlotta, hogy csütörtökönként csináljunk egy klubot.
És így együtt, nem keltették fel a hatóságok figyelmét?
Mindig ott voltak, biztos. Én nem kérem ki a dossziéimat, van biztosan, jó vastag. Sosem érdekelt. Mi egy olyan, nem dobozba rakható stílust képviseltünk, amely nem fért bele a beat-be, a pol-beat-be, de a popzenébe és a rockzenébe sem. Egyikbe sem. Mindegyiket érintette, de mégsem volt az. Kialakult egy sajátos helyzet.
Családja erdélyi vonaláról nem kérdeztem még. Milyen jelentősége volt ennek életükben?
Nem nagyon mesélt róla édesapám annak idején, az 50-es években, nehogy valahol kotyogjunk. Hanem, egy dolgot azért elmondott; amikor trianonkor 24 óra alatt mindent el kellett hagyni. A nagyapám Hátszegen a polgári leányiskola igazgatója volt és 24 órán belül el kellett hagynia az országot. Utána két évig családostul a Déli pályaudvaron laktak, vagonban. Mert magyarok voltak. Kettő évig. Amikor vagonokról beszélnek, mindig a hajlott hátuk jut eszembe. Ezek a dolgok nálunk „csendben voltak”. Aztán a nagyapám szobájába, Szegeden, kisebb koromban nem szabadott bemenni – a könyvek miatt. Továbbá az az asztal, ami onnan, Hátszegről „eljött”, - az édesapám szülőházából – az otthon, a mi tisztaszobánk közepén van. Ott van, kicsike, nagyon egyszerű, faragott, két székkel.
De az erdélyi világ, az engem 1974. szeptember 8-án csapott meg a legjobban. Ebben az évben alakult a Fonográf, engem is hívtak, de éppen akkor abba akartam hagyni a muzsikálást, egy életre. Ha akkor, Kresz Albert, fotós barátom nem visz el magával Erdélyországba, akkor én most nem ülnék itt. Hát, addig nem jártam ott…
Ez egy népdalgyűjtő körút volt?
Nem az volt, de aztán az lett belőle. Egyszerűen el akart vinni a Berci, hogy szakadjak ki abból a világból, amiben benne vagyok. Odakerültünk Gyimesbe, s én vittem magammal kismagnót.
Hangulatokat gyűjtöttem, nem népdalt, hangulatokat. A patakcsobogástól kezdve a szekérnyikorgáson át a kolompcsörgésen keresztül a fűropogtatásig, mindent. Amit az öreg nénik meséltek, imádságokat a templomban, ahogy mondják az Üdvözlégy Máriát a mise előtt.
Fölkerültünk egy esztenába, kicsi kalyibába, a pásztorhoz, ott aludtunk. Életem legszebb hajnalát láttam. Szeptember 8-án. Akkor még nem tudtam, hogy az Kisasszony napja… Nem tudtam… Csak megéltem… Odaszögezett annak a kalyibának az ajtajához, de úgy, mintha a világ tetején ültem volna. Lent a völgyben felhők, csilingelt a nyáj és Tündérország tetején voltam. S amikor lejöttünk a völgybe, a tűz mellett Anna, a pásztor felesége rákezdett énekelni… hú, akkor aztán… Béla, semmit sem tudsz.
Ahhoz, hogy valakinek ilyen értékrendje legyen, arra születni kell, vagy ilyenné is válhat az ember?
Azt hiszem, hogy a születés, a szülők, a család nagyon fontos dolgok. Valamint a hely, ahová születik az ember. Különös kegy, hogy én a Kárpát-medencébe, Magyarországra születtem. És az, hogy kivel találkozik az ember, talán. Mert azért az 50-es években is volt olyan tanár, aki azt mondta, hogy csukják be a füzetet, a könyvet, aztán maga menjen ki, maga is menjen ki, és akkor beszéltek mindenféle másról. Szóval, furcsa volt, amikor a gimnáziumban azt mondták, hogy: T. Nagy álljon föl! Mindenki nézett körbe, hogy ki az, egyedül én nem. Fölálltam. Nézett mindenki, hogy miért. Mert a történelemtanár az én hátszegi nagyapámnak tudta a nevét, ismerte régről, s tudta rólam, hogy Tolcsvay Nagy Béla a rendes nevem. Jöttek a jelzés értékű dolgok, szünetben meg utána: ezt olvasd el, azt olvasd el, oda menj el, ide járj, ezt és ezt hallgasd meg. Ezek a dolgok, amelyek pallérozzák az embert. Először nem veszi tudomásul, s utána - ha ráérez az ízére – akkor nagyon nagy segítség, azt hiszem. A másik, a sok-sok találkozás.
Minden embertől lehet tanulni. A buszsofőrtől kezdve, a professzoron keresztül, a gyári munkáson át a szántó-vető emberig.
Béla, ezen értékrend szerint mi most a dolga, mi most a dolgunk?
Életben tartani azt a nyelvet és azt a kultúrát, amibe beleszülettem, és ami a sajátom. Az anyanyelvünk szépsége és csodája varázslatos. Ezt hirdetem, ahol csak tudom.
Nagyon kell vigyáznunk a nyelvünkre, nagyon kell vigyáznunk a kultúránkra, a saját ízünkre, a saját szívünkre. Mert a világban támad a szemét.
